Martin McDonagh-tól bátran elvárhatja az ember, hogy jöjjön, és jól felpofozza. Hogy megrázza, kiborítsa a székéből, aztán szépen lassan visszaültesse ugyanoda. Így volt az Erőszakikkal, A hét pszichopata és a si-cuval, és most a Három óriásplakát Ebbing határábannal is. McDonagh olyan aggyal rendelkezik, amellyel senki más. Úgy képes írni és rendezni, ahogy csak nagyon kevesen. Mindig meglepi az embert, a történetei teljességgel kiszámíthatatlanok, a színészeiből pedig többnyire a maximumot hozza ki.

A Three Billboards… egy újabb mestermű, az In Bruges óta a legjobb. Mélyebb, játékosabb, kiszámíthatatlanabb, de egészen bizarr módon felemelőbb is. A sztori egy durva drámát feltételez, és nem is különösebben lő mellé, aki arra tett nagy téteket, hogy ebben a kisvárosban rengeteg szenvedést kell majd átélnie a szereplőknek, de ott van mellette valami, ami széppé teszi a mocskot, ami a sokat látott szereplőket is meglepi. A megbocsátás, ami nélkül nincs értelmes élet.

A történet főhősnője Mildred (Frances McDormand), akinek lányát hónapokkal a film cselekménye előtt megerőszakolták és megölték. A nő amúgy is kőkemény és csökönyös, és sejthető, hogy az eset mennyit rontott a helyzeten. Mildred egyik nap úgy dönt, kihelyeztet három óriásplakátot, ami rákérdez a rendőrségre, hogy ugyan miért nem foglalkozik érdemben a gyilkossággal, meg is szólítja a rendőrfőnököt, Willt, és tulajdonképpen a teljes felelősséget a nyakába varrja. Willoughby (Woody Harrelson) köztiszteletben álló, nagyon jó ember, aki azonban rákos, és csak hónapjai vannak hátra. Mildredet ezért támadni kezdik, egy napon pedig valami olyan történik, ami felrobbantja a puskaporos hordót, és onnan már tudod, hogy egyre mélyebben nyúlunk majd a mocsokba Ebbingben.

McDonagh viszont nem érte be egy egyszerű mindenki mindenki ellen sztorival, és ez teszi naggyá ezt a mozit. Itt minden a személyiségfejlődésről szól. A karakterek nagyon komoly utat járnak be két óra alatt, egy ilyen mértékű karakterfejlődéshez pedig elképesztő színészi játékok kellenek. Hát itt még az utolsó mellékszereplő is nagyot alakít, de persze a show-t Frances McDormand és Sam Rockwell viszik el, méghozzá annyira brutális módon, hogy már csak elégedetten tudunk bólogatni a Golden Globe-díjaik és az Oscar-jelöléseik tudatában. Megérdemlik. Bármit megérdemelnek. Rockwell főleg, aki talán soha életében nem játszott még ennyire jól, de McDonagh ezúttal belőle is kihozott valamit, amiről mindig is tudtuk, hogy ott van, hiszen mindig is zseniális színész volt, csak nem volt lehetősége megmutatni, hogy még több is rejlik benne.

A Három óriásplakát Ebbing határában egy tökéletes dráma. Azt csinál veled, amihez csak kedve van. Nem csak a szereplőit, de a nézőt is ide-oda rángatja érzelmileg, aztán a végén egy olyan ponton hagyja ott, amiről a rengeteg düh, agresszió és fájdalom után nem is hitte volna, hogy létezik. Pedig létezik, és ez a szép a Three Billboards…-ban. Úgy beszél a fájdalomról, a dühről, a szeretetről és a megbocsátásról, ahogy film eddig még soha. Egyszerre gyönyörűen, fájdalommal telve, vérrel megkenve és persze egészséges humorral. Teljesen biztos, hogy az év egyik legjobb filmje lesz.