A film felütése az emberiség két legnagyobb problémája közül az egyiket tematizálja, az aggasztó túlnépesedést. A 2040-es évekre a tarthatatlanná váló folyamatokat az egygyermekes családmodellel próbálják megoldani. Ahol pedig ikrek születnek, ott egy maradhat a családnál, a többieket a Gyermekelhelyezési Hatóság magához veszi azzal az ígérettel, hogy hibernálják őket, és majd a szebb jövőben ők is elkezdhetik az életüket.

A William Dafoe által játszott Terrence Settman ezzel a rendszerrel szembehelyezkedve veszi magához hét lányunokáját, akik egypetéjű ikrek, és azt találja ki, hogy ha már heten vannak, mindegyiküket a hét egy napja után kereszteli el, és a nevük által jelölt napon belebújhatnak Karen Settman bőrébe, aztán kimehetnek azon a heti egy napon a nagybetűs életbe. A túlélésért pedig minden velük történt eseményt meg kell osztaniuk egymással, hogy ne tűnjön fel a turpisság, illetve ha valamelyikőjükkel történne valami, teszem azt játék közben levágja az ujját, akkor annak a többi leányzón is nyoma kell, hogy legyen. Nem véletlen a 18 karikás besorolás, maradjunk annyiban.

A felütés tehát pazar, és néhány múltbéli esemény után 20-30 perc elteltével be is indul a lényegi cselekmény. Egyik hétfőn Monday nem érkezik haza, majd a másnap a veszély ellenére a felderítő szándékkal kimerészkedő Tuesday is eltűnik. A többi, egyaránt Noomi Rapace (Prometheus, A tetovált lány) által megformált nővér számára pedig egyre világosabb lesz, hogy komoly veszélyben vannak. Aztán szép lassan megmutatja arcát a részben jó szándékkal kikövezett úton a pokol felé haladó főgonosz, a Gyermekelhelyezési Hatóság politikai ambícióktól fűtött vezére, Nicolette Cayman (Glenn Close) és az ő titokban akciózó hadserege. Ugye, a választások előtt az katasztrófa lenne, ha kiderülne, hogy harminc éven át kijátszották valakik a rendszert. A film azonban nem váltja be azokat a reményeket, amiket a felvezetés után táplálhattunk.

Az még hagyján, hogy csomó következetlenség van benne. Például, hogy az egyik nővér szeretője nem veszi észre, hogy a szűz húggal feküdt le. Hogy mesterkéltek a dialógusok, amit tovább ront a béna szinkron. Az igazi baj az lesz, hogy a sztori nem igazán tudja összefűzni a két szálat. A jó sci-fik ismérve az, hogy valamiféle jóslattal tudnak élni egy eljövendőnek vélt szituációra, akár pozitív vagy negatív felhanggal. Tommy Wirkola filmje azonban ezzel a szállal látszólag semmit sem tud kezdeni, pusztán háttér marad a hét nővér hajszájához.

A hajszához, ami viszont akciófilmként és thrillerként kiválóan működik. A talán kicsit laposka felvezető után folyamatosan sodródunk az eseményekkel, amikor kicsit leülne a film, akkor mindig jön egy csavar, ami újrarendezi a szálakat. Ugyanígy az is király, hogy a történet meri aszimetrikusan kezelni a Hét nővért. Az eredeti címben kiemelt Monday-ból sem csinál egyértelmű főszereplőt, közben Sunday-nek meg épp hogy csak epizódszerep jut. Így kiszámíthatatlan lesz, hogy melyik lány (vagy lányok?) jut el a film zárójelenetéig. Sci-finek tehát legfeljebb négyes a Hét nővér, akciófilmként azonban simán megér egy nyolcast. Így kezeljük hát ezt a hat csillagot.