Alexander Payne életműve abszolút kifogástalan filmekkel van tele. A Nebraska, a Schmidt története, a Kerülőutak és az Utódok remek mozik, és a két Oscart sem véletlenül vágták hozzá az úriemberhez az utóbbi kettő forgatókönyvéért. A Downsizingért díjeső nem jár majd, de még vállveregetés sem, viszont utálatcunami sem fogja elmosni a filmet. Olyan felszínes, és ez baj, mert maga a téma sokkal komplexebb forgatókönyvet érdemelne.

A filmben norvég tudósok rájönnek arra, hogyan lehet lekicsinyíteni az emberiséget, ezzel megoldják a túlnépesedés, a szeméttermelés, a túlzott fogyasztás problémáját többek között, de persze a zsugorodás abszolút önkéntes módon mehet végbe, viszont onnantól kezdve, hogy az ember összetöpörödik, mint valami önkéntes Kalán néni, a vagyona megsokszorozódik az új világban, hiszen az élet fenntartásának költsége sokkal kevesebb, mint ha mindenből jóval nagyobbat kellene venni. Az eljárás mellett dönt Paul Safranek (Matt Damon) és felesége, Audrey (Kristen Wiig) is, de a mesés gazdagságot és jólétet már csak Paul érezheti, mivel az asszony betojik az utolsó pillanatban, és inkább a termetesebb létet választja.

Innentől kezdve pedig a sztori rettenetesen csapongani kezd. Addig még remekül működik a mozi, amíg az új világot járja be, amíg a kicsiny léttel járó társadalmi és gazdasági problémákat mutatja be, de sajnos ez utóbbiak csak annyira érintőlegesen kerülnek előtérbe, hogy az már-már fáj, Payne feldob egy érdekes témát, amelyen bőven lehetne rágódni, amelyet ki lehetne szépen bontani, majd egy-két perc múlva el is felejti, és rohan tovább. De hova? Hát ez jó kérdés, mert a film felétől mintha a korábbi koncepció nem is lett volna, elindul valami, aminek nem sok értelme van. És ezzel a fordulattal bejön minden idők egyik legidegesítőbb karaktere is, akitől nem csodálnám, ha többen elhagynák a mozitermet.

Hong Chau nem lesz a legnépszerűbb színésznő mostanában, arra mérget vennék. A vietnámi menekült, Ngoc Lan Tran ugyanis mindenkiből érzelmeket fog kiváltani. Többnyire olyan érzelmeket, hogy az ember szétszaggatná a vásznat. Idegállapotba kerültem, Maunika. A rettenetesen picsogó, iszonyúan buta, mégis valamiért mindenki számára szimpatikus lány megjelenik, és felmegy benned a pumpa. Innentől kezdve a sztori is fura fordulatot vesz, elindul egy megmagyarázhatatlan romantikus történet, de mire hozzászoksz, huss, és máris egy világvége-sztorinál járunk. Ekkor már csak abban bízol, hogy valaki megálljt parancsol a csapongásnak.

Valójában Payne már nem tudta tovább csűrni-csavarni a sztorit hála istennek, úgyhogy itt megállunk, Vágó úr, és már csak azt sajnálod, hogy azokat a kicsinyítéssel járó morális és egyéb kérdéseket, amiket az elején feldobált, nem bontott ki egy teljes filmmé, pedig ideje is lett volna rá, hiszen 135 percben bőven ki lehet fejteni egy alternatív világban létezés minden problémáját és előnyét. De nem. Payne végül inkább mindent akar, mindent is, így ez a 135 perc is egy vágtaként marad meg az emberben, ami tényleg egy szebb világ felé indul, de aztán a semmiben ér véget. Christoph Waltz viszont a bohém szomszéd szerepében végre kilép a skatulyáiból, és öröm nézni, amit csinál. Ha másért nem, hát ezért érdemes megnézni. A Kicsinyítés nem élvezhetetlen, nem szerethetetlen, csak olyan kicsi.