Mondjuk úgy, hogy a Love, Simon azok filmje, akik már a ’80-as évek óta nem láttak egy jó tinifilmet. Olyat, ami nem hány az öledbe, és nem azért vekeng benne pár fiatal, hogy végre elveszíthesse a szüzességét. John Hughes (Meglógtam a Ferrarival, Nulladik óra) volt a legnagyobb mestere az olyan moziknak, amiben fiatalok nem csak és kizárólag fiataloknak szóló módon kerültek ilyen-olyan helyzetekbe, és valahol olyan érzése van az embernek, hogy ez a film bizony egy szép szerelmes levél az ő munkásságához.

A Kszi, Simon ugyanis olyan, mint egy fiókban maradt Hughes-film, amit anno nem fejezett be a mester, ezért befejezték mások, kicsit ötlettelenül. Félreértés ne essék, csak a film legvégén érzi az ember, hogy nem volt túl sok ötlet, illetve hogy kicsit jobban megborult a giccsvödör a kelleténél, de minden, ami addig történik, az bizony egy imádni való tinivígjáték imádni való karakterekkel, egyenesen a ’80-as évekből.

A főhőse Simon, akinek szuper élete van. A barátai imádják, a suliban is szeretik, jóban van nagyon laza szüleivel és testvérével is. Az élete nem is lehetne csodásabb, de van egy nagy titka: történetesen meleg. Nem nagyon kellene ebből nagy ügyet kerekítenie, mert kb. le sem tojná a baráti köre, a szülei és a sulija sem, de mégis úgy dönt, hogy megvárná a coming outtal az egyetemi éveket, amik már ott dörömbölnek az ajtaján. Egyik nap egy titokzatos sráccal kezd el levelezni a városból, de a levelezés a suli egyik legidiótább fazonja kezébe kerül, aki megzsarolja Simont, hogy hozza őt össze egyik barátnőjével, különben elárulja a titkát. A srác belemegy a játékba, közben megpróbálja kideríteni, ki is lehet a levelezőpartnere.

A film azért nagy mutatvány, mert igazából szinte minden karaktere teljesen rendben van. Rendben vannak a fiatalok, a szülők, a tanárok, egy hatalmas, idealista buborékban élnek, amit még így is képes megmérgezni egy titok, és még a legátgondoltabb, 100%-ig földhöz ragadt életet is sikerül tönkre tennie. Simon ugyanis nem csak hogy szerelmes lesz egy ismeretlenbe, de még hülyeségeket is el kell követnie, ha továbbra is boldog akar maradni, onnan már viszont semmi sem lesz ugyanaz, attól a ponttól kezdve, hogy hazudnia kell a barátainak, nincs boldogság, csak feszültség.

Közben ahogy kell, a karakterek lazán egymásba kavarodnak, ilyen ez a tinilét, és valahogy még az sem tűnik fel különösebben, hogy a gimis srácokat és lányokat konkrétan 25-26 éves színészek játsszák. Mire nem jó egy kölyökarc, ugyebár?!

Akkor mégis hol van a bibi? Igazából majdhogynem sehol. A rettenetes címfordítást leszámítva a Kszi, Simon egy abszolút szerethető mozi, csak a végére fogyott el a szufla, ott emelkedik el a földtől, és vált hangnemet, de olyan módon, hogy az nem is annyira illik ahhoz a(z egyetlen táncjelenetet leszámítva) realistább stílushoz, ami a film kb. 90%-ára jellemző volt. Persze, kell ide a happy end, csak nem mindegy, hogyan, és nagyon nem lett volna baj, ha Simon végső nagy pillanatai sem lesznek iszonyúan giccsesek.

De a Love, Simon még ezzel együtt is szerethető, hiszen ő is szereti a karaktereit, akikben ott van a tinilét minden nyűge és szépsége, és akik elérik azt közel két órára, hogy egy kicsit idealistábban tekintsünk a világra. Aztán persze azt is, hogy újra akarjunk nézni néhány régi klasszikus gimis vígjátékot a ’80-as évekből. Talán azt is, hogy megint egy kicsit gimisek akarjunk lenni, és szerelmesek. Szép is az, nem kell szégyellni.