Nem venném én el ettől a filmtől, hogy videójáték adja az alapját, szóval, igen, kimondhatjuk, hogy az új Tomb Raider után itt van még egy nézhető mozi, amely a gamerek egyik kedvencét adaptálja nagyvászonra. Ráadásul a Rampage még arra is képes – tehát valamennyire szintet lép hatalmas végtagjaival –, hogy ne feldolgozást lássunk benne, hanem egy önfeledt, technikailag szerethetően kivitelezett B-filmet. Amelyben úgy bontják le fél Chicagót (és a negyed Egyesült Államokat), olyan vidáman marcangolják darabokra a logikát, meg szinte bármit, ami az óriásszörnyek útjában áll, hogy az ilyesféle mókákra kapható nézőnek egyszerűen nincs más választása, mint elégedetten vigyorogni a látottakon.

Johnson mostanában igen ügyesen választ filmet, s azt is tudja, mi áll neki jól. Ez a rajzfilmesen elkötelezett állatvédő például remek választás volt: bármennyire is giccses és megmosolyogtatóan klisés hősünk barátsága az afrikai orvvadászok karmai közül saját kezűleg kimentett gorillával, Davis Okoye és George kapcsolata egyszerűen működik és kész. Pont annyira, amennyire muszáj működnie ahhoz, hogy aztán legyen valamiféle drámai színezete is annak, amikor az állat letüdőzi az űrből érkező kémiai vegyületet, ezáltal rohamosan nőni kezd, s egyre mérgesebben szakítja darabokra az épp aktuális ketrecet – hogy aztán, amikor kiszabadul, a hasonló körülmények között szörnnyé mutálódott farkassal és megakrokodillal együtt meginduljon a nagyváros felé.

A Rampage olyan buta látványfilm, amely nem nézi hülyének a nézőjét. Amennyire kell, amennyire mindig kéne, komolyan veszi a zúzásalapú agykikapcsolást, vagyis betartja, ami elvárható egy ilyen műfajú, nagyköltségvetésű szuperprodukciótól: a CGI pöpec, a szupersztár lelkes, a poénok javarészt tényleg viccesek, a főgonoszok karikatúrák, s ennek megfelelően szinte már fokozhatatlanul abszurd halált halnak – és Russell ügynök, vagyis Jeffrey Dean Morgan személyében még egy olyan fontos mellékszereplőnek is örülhetünk, akit nem csak azért vettek be a buliba, hogy egy afféle tökös pasi is legyen a filmben, akinek van haja, hanem azért, mert tudtak neki lapot osztani. Amelyeket fel is használ rendesen.

Bár a két évvel ezelőtti Törésvonal nem volt valami meggyőző mozi, Johnson jól tette, hogy továbbra is kitartott a rendező, Brad Peyton mellett. Ez a harmadik közös filmjük, s az első, amely végig képes tartani a tempót, s pár röpke pillanatra még érzelmileg is el tudja kapni a grabancot – szóval, óriásszörnyek ide, Zs-filmes dramaturgia oda, hiába hisztizik Uwe Boll, ezt bizony ő aligha tudta volna kedvelhetőre megcsinálni. Mert azért ez mégiscsak egy igazi mozi. Nem csak az látszik rajta, hogy súlyos összegeket tolt bele a Warner. Az is, hogy igazi filmesek készítették.