A Ready Player One mint regény meglehetősen gyorsan repült kultstátuszba. Ernest Cline művét nem véletlenül szerette meg pillanatok alatt az egész sárgolyó, de a filmes verzióval megtörtént az, ami nagyjából sohasem szokott: a könyv új szintre emelkedett. Igen, a mozis Ready Player One többet akar, nem elégszik meg az oldalak szolgalelkű megvalósításával, Steven Spielberg ennél amúgy is jóval többre képes. Jelen esetben arra, hogy egy olyan sci-fit varázsoljon belőle, amitől sokszor akár sikongathat is az, aki filmekkel és játékokkal fekszik és kel.

És mindezt úgy éri el, hogy a történet maga nem lesz feltétlenül komplex és meglepő, egy aranyos, pörgős sci-fi-kalandfilm jön össze belőle, ami kiszámítható ugyan, de 140 percre úgy belenyom a moziszékbe, hogy néha tátott szájjal bámulod, ami történik. Ami pedig történik, az egy verseny a világ egyik legnagyobb vállalatának tulajdonjogáért, és a hozzá járó vagyonért, amelyet az elhunyt James Halliday meglehetősen furfangos módon talált ki még a halála előtt. Halliday ugyanis az a férfi, aki kitalálta az Oasis nevezetű virtuális valóságot, amiben mindent megtehetsz, amit csak akarsz, az emberek pedig folyamatosan használják, nagyjából mondhatjuk, hogy ez a jövő új Facebookja, csak mondjuk a tizedik hatványra emelve.

Halliday arra hagyja a vagyonát és cégét, aki megtalál az Oasisben egy easter egget, egy húsvéti tojást, amihez három szupertitkos versenyt kell felkutatni és teljesíteni. Évek telnek el hiába a kereséssel, míg egyszer csak nem jön Wade, azaz Oasisbeli nevén Parzival, és sikerrel nem jár. Ez már felkelti a konkurens IOI cég elnökének figyelmét is, aki szintén meg szeretné kaparintani az örökséget, és semmitől sem riad vissza.

Tehát van itt egy elég simlis gonosz, egy hős fiú és barátai, akik mind közepesen érdekes karakterek, közben persze beköszön a szerelem is, magyarul ebből a szempontból meg lehet ejteni egy apróbb ásítást is unalmunkban. Na de mindez hogyan van kivitelezve?! Úgy, hogy az ember álla a földön koppan. 140 percen keresztül egyik ámulatból esel a másikba, olyan film- és játéktörténelmi utaláshalmaz robog el a fejed mellett, hogy azt egyszeri nézéssel képtelenség is mind felfogni, ráadásul olyan szív dobog a Ready Player One-ban, hogy miatta képes vagy minden középszerűbb pillanatát is elfelejteni.

A látvány valami egészen elképesztő, IMAX-vásznon kell átélni, nem is kérdés, mert ilyet még tényleg nem láttál. A legszebb az egészben az, hogy bár a film jó fele egy számítógépes játékban játszódik, nem lesz kellemetlen, hogy nem véletlenül nem teljesen élethű, hanem úgymond „játékos” CGI-köntösben folyik a kaland, ami lélegzetelállító megoldásokkal operál ugyan, de mégis olyan az ember érzése, mintha egy játék átvezető filmjeit nézné egybe fűzve.

Spielberg még arra is képes, hogy a mozirajongókat is hájjal kenegesse, klasszikusokat vesz elő, ráadásul egészen hihetetlen formában, az egyik igen hosszúra nyúlt jelenetben olyan módon, hogy nem tudunk nem térdre borulni előtte. A színészek is remekül teljesítenek, bár sok lehetőséget nem kapnak a felejthetetlen játékra, hiszen itt minden karakter jóformán egyforma: fiatal, harcias, néha bénázó, de ha kell, hősies. Olyan a karakterhalmaz, mint egy nagy massza, de semmi baj, így is mindenkit meg lehet szeretni ennyi idő alatt.

A Ready Player One egy olyan ritka film, amiről tudod, hogy lehetne több, de igazából úgy jó, ahogy van. Térdre borul a filmkészítés és a játékok előtt, hatalmas tisztelettel teszi a dolgát, és akkora szeretettel, hogy kihozza belőled a gyereket, annyira, amennyire film csak nagyon ritkán tudja. Egy olyan mérhetetlen mértékű easter egg-cunamival érkező hatalmas kaland ez, amekkora manapság már nem nagyon tud megszületni, és amin minden pillanatában látod, hogy egy igazán legendás filmes munkája.

Spielberg nagyon régen volt már ilyen jó formában, az pedig hatalmas tökösségre vall, hogy a könyvtől eltérve, a filmkészítés szeretete miatt egy imádott regény tartalmát néha sutba dobva a saját feje után megy. Jól teszi. Mi is megyünk még vele jónéhányszor. Biztosan megosztó lesz, biztosan sokan tartják majd kevésnek, de az is biztos, hogy ennél ügyesebben nem lehet manapság egy minden generációt kiszolgáló kalandfilmet készíteni.