Nem Emily Blunt hiányzik innen, hanem egy indok. Arra lehetett volna építeni a kartellek ellen illegális eszközökkel küzdő amerikai titkosszolgálatok és a mély szomorúsággal fegyverét ropogtató bérgyilkos munkakapcsolatának újbóli felemlegetését – pontosabban hát azt kellett volna megtámogatni érvényes mozgóképes érvekkel, hogy mi a fene szükség volt folytatni egy olyan kerek, minden pillanatában kitalált és néha szinte elviselhetetlenül feszült zsánerfilmet, mint amilyen a Sicario volt három éve.

Villeneuve újabb élvezetes kirándulása egy általa még nem látogatott műfaji világba, ilyeneket lehetett arra a filmre mondani, na meg az állunkat lehetett keresni a moziszékek között, hogy Roger Deakins már megint mit művelt a kamerájával, Jóhann Jóhannsson zenéje az idegeinkkel, Emily Blunt a kemény törékenységével, Benicio Del Toro a tekintetével, Josh Brolin a rövidnadrágjában és cuki papucsában.

Legalább négy jelenet van abban a filmben, amire lelkiismeret-furdalás nélkül azt lehet mondani, hogy csont nélkül zseniális, ezekből egészen konkrétan filmezni meg lehet tanulni talán, de a többi mellé is odaírná a nevét az összes filmrendező.  Denis Villeneuve írta oda, ismét meghajoltunk előtte (nem először és nem utoljára), aztán éltük is volna tovább az életünket, nyugtázva, hogy szerencsére nincs dolgunk drogbárókkal, nem kell életveszélyes konvojokban félteni az életünket, meg sötét alagutakban lövöldöznünk, amikor jött a hír, hogy lesz második része a filmnek, amitől kicsit meglepődtünk, de aztán valamennyire meg lehetett nyugodni, hogy megint Sheridan jegyzi a szkriptet, a direktor pedig az a Stefano Sollima, aki a Gomorra című maffiasorozatban több éve bizonyítja, hogy eléggé ért bűnhöz és bűnhődéshez.

Na most, a Sicario 2: A zsoldos ehhez képest mégsem tud több lenni magabiztos utánérzésnél, amelyben ugyan az összes szereplő üzembiztosan helyezkedik vissza abba a szikár világfájdalomba, amelyben ott hagytuk őket, ám mégis mintha az eltelt idő alatt pont az veszett volna ki belőlük, ami miatt torkon tudtak minket ragadni. Most épp az embercsempészet és a terrorizmus körül zajlik a felfordulás, ezért kell riadóztatni a Benicio del Sicariót, aki jön, lő és szart kavar, Josh Brolinnak meg nagyobb a szakálla, de a rövidnadrág-papucs kombó most is csinosan fest rajta. Gyereket rabolnak, aztán vele szerencsétlenkednek az amerikai-mexikói határ mindkét oldalán, van most is konvojos lövöldözés, meg morális savazás, meg lírai elmélkedések a bosszúról, s a kartelles ügyekhez tartozó egyéb lehangoló dolgokról, Ridley Scott kedves operatőre, Dariusz Wolski igyekszik nagyon, de nem tud úgy keretezni, mint Deakins, nem feltétlenül ő tehet erről, s még csak nem is Sollima – Sheridan forgatókönyvével van itt komoly bibi, legalábbis azzal, ami megvalósult belőle.

Nincs komoly ereje a filmnek, csak erőlködik, az akciójelenetek persze rendesen oda vannak rakva, ám mégse feltétlenül markoljuk tőlük a karfát. A színészek meg néha az önparódia szögesdróttal nem védett határáig is képesek elmenni a keménykedésben. Még sosem éreztem azt, hogy Sheridan unta volna magát egy történet megírása közben. Most ez volt az érzésem: nem írt még sok filmet, de most bizony panelekből dolgozott, mégpedig olyanokból, amelyek egyszerűen nem indokolják meg a film elkészültét.

A befejezés pedig már egyértelműen franchise-szerű utat jelöl ki magának, s ami Benicio Del Toro figurájával történik, szinte röhejessé változtat mindent, amit eddig felépítettek. Szerencsére csak szinte, de ez még így is eléggé elszomorító sajnos.