El lehetne ezt a sztorit mesélni úgy is, hogy pont beférjen szombat éjjel az RTL Klubra: adva van egy zaklatott múlttal rendelkező szakállas, aki folyamatosan az emlékeivel harcol, beteg anyukájával él, s szabadidejében, mintegy önterápiaként elrabolt/elveszett gyerekeket szabadít ki lánykereskedők és más szexuális gonosztevők karmai közül. S a szabadítás közben persze nem válogat az eszközökben: ahogy esik, úgy loccsan. Lehetne a címe Halálos angyal, vagy valami ilyesmi.

 

Lehetne ez pörgős akciófilm is tehát, a készítők ízlésétől, elhivatottságától, függően feledhető, vagy korrekt módra összerakott, no de Ramsay nem a kábelcsatornáknak dolgozott, hanem a Cannes-i Filmfesztiválnak, ahova beválogatták a filmet, meg ő persze mondani is akart valamit (nem mintha nem lehet mondani erős dolgokat műfaji filmekben is, de hát ez egy régi, makacs tévedés bizonyos körökben) – arról is nyilatkozni akart művével, hogy milyen komoly rendező, meg arról is persze, hogy milyen mocskos világ ez, s mennyire nem változott semmi, mondjuk Martin Scorsese Taxisofőrje óta.

Az sem változott például, hogy izgalmas nézni az olyan roncsokat, mint amilyen a Sosem voltál itt főhőse, feltéve, hogy annyira beleáll a figurába a színész, aki alakítja, mint ahogy Phoenix teszi. Így hát nem is az lesz ebben a meglehetősen nehezen nézhető filmben a lényeg, hogy Ramsay mennyire modorosan teremt meg mindent, ami Joe-t körülveszi (még Jonny Greenwood szokásosan zseniális zenéjét se képes eltartott kisujjtartás nélkül használni), hanem az, hogy belenézel Joaquin Phoenix szemébe, s meglátsz mindent, aminek ott kell lennie – egyetlen olyan pillanat sincs, amikor ne lenne érdekes ez az ember, amikor ne gondolnánk azt, hogy megértjük. Még úgy is, hogy félünk tőle persze, s a film, amiben szerepel sokkal inkább magával foglalkozik, mint a főszereplőjével, vagy akár velünk, nézőkkel.

S ez az alkotói hozzáállás persze nem éppen szimpatikus, viszont Joe karaktere és brutális alászállása a pokolba bőven tartogat olyan jeleneteket, amelyek elintézik, hogy az ember csak végigülje, s ne is bánja meg feltétlenül – azzal együtt, hogy bizonyos pillanatokban (olykor jóóó hosszú pillanatokban) szinte mindenhova jobb nézni, mint a filmre. Nem feltétlenül az erőszak ábrázolása, bár az se semmi, inkább Ramsay sznoboskodása miatt. Joaquin Phoenix viszont tényleg megjegyezteti velünk ezt az egészet, érti a figurát, nagyon fontos neki, s ezáltal nekünk is az lesz, az lehet. Így hát, ha kibírjuk addig, Joe a végére személyes ismerőssé válik, akit akár nagyon közel is érezhetünk magunkhoz – amit meg nem is részleteznék tovább, mennyire értékes dolog.