Már órák óta nézem a monitort, és próbálom leírni azt, amit Denis Villeneuve a nyakamba zúdított a Blade Runner 2049-cel, de egyszerűen nem megy. Nem megy, mert olyan filmélményt adott, amit maximum tátott szájjal lehet végignézni, szavak nélkül, a legnagyobb csöndben, ami okosan ülteti le a figyelmet, hogy aztán irdatlan erővel csapjon le rád, hogy meglepjen, hogy felpofozzon, hogy elgondolkodtasson. De beszélni róla egyszerűen majdhogynem képtelenség. Vagy legalábbis egyből nem megy.

Ahogy telnek az órák, úgy nyílik meg előttem a film, úgy jön elő folyamatosan a filozófiája, gondolkodnom kell róla, másképp nem megy, mert úgy érzem, hogy van értelme gondolkodni azon, amit láttam, és furcsa módon minden egyes gondolkodásba fektetett perc egy újabb rétegét nyitja meg ennek a filmnek. Lehet, hogy egyesek felületesnek látják, de nem az. Villeneuve iszonyú gondolatokat csomagolt bele ebbe a maratoni menetbe eszméletlenül gyönyörű képekkel, olyan gondolatokat, amelyek nem festenek túl jó képet az emberiségről, de hát mire is számítottunk?

És hát mondhatnánk, hogy már a Szárnyas fejvadász sem éltette éppen az emberiséget a replikánsaival, akik emberibbek voltak az embernél, míg az ember csak csürhévé degradálódott, de hát Philip K. Dick eredeti regénye után sem lett az embernek borvirágos jókedve. A Blade Runner egy fantasztikus sci-fi volt, amelyben a cyberpunk szorosan magához ölelte a film noirt, és amelyet ugyan lehetett volna folytatni, de nem lett volna sok értelme. Ezt gondoltuk legalábbis egészen tegnapig.

A Szárnyas fejvadász 2049-nek ugyanis van értelme. Logikus folytatása az előző résznek, van értelme annak is, hogy előre ugrottunk az időben, nincs izzadtságszaga, még akkor sem, ha 163 percig tart, és a tempóját tekintve jóval komótosabb, mint az első film volt. Villeneuve és Hampton Fancher forgatókönyvíró műve már egyáltalán nem vonzódik annyira a cyberpunkhoz, a noirhoz is csak alig, a régi mozi neonáztatta világa sem jelenik meg benne olyan mértékben, mint ’82-ben, minden ködös, mocskos, és mégis, színtiszta Blade Runner-film ez, akkor is, ha kicsit más eszközökkel mesél.

Hogy mi a sztori, azt tényleg csak nagyon nagy vonalakban szabad elmondani, annyit érdemes tudni, hogy ezúttal Ryan Gosling karaktere a fejvadász, akinek be kell fognia egy Nexus 8-as replikánst, a helyszínen azonban egy olyan titokra bukkan, ami alapjaiban változtatja meg a világot. Ez a titok felkelti a Tyrell vállalat új tulajdonosának figyelmét is, és innentől kezdve elkezdünk lefelé csúszni a lejtőn. Lassan, de olyan irányokban, amit ki lehet következtetni ugyan, de elég nehéz, és ettől ez a csúszás olyan fantasztikus lesz, hogy az embernek sírni támad kedve.

A Szárnyas fejvadász 2049 tovább megy az első részben feltett kérdések feszegetésében. Emberibb-e az ember által teremtett lény? Mi lesz az emberrel, ha tökéletes életeket teremthet? Tényleg elkorcsosulunk-e, ha van lehetőségünk istent játszani? Milyen károkat okozhat, ha az ember fél attól, amit nem ismer? Ha az ember létrehozza a tökéletes mását, akkor el tudja-e fogadni, hogy ő nem tökéletes? Milyen elkorcsosult emberi kapcsolatok várnak ránk, ha tovább nő a magányosságunk?

A legfurcsább, hogy ez a mélyebb réteg nem mindenki előtt nyílik majd meg, egyesek csak egy rettentően hosszú nyomozást látnak majd szuper színészi játékokkal, lehetőleg IMAX-vásznon, ami borzasztóan lassan, talán néha túl lassan is halad előre, egy picit azért talán vágni is lehetett volna belőle a feszesség kedvéért, de aki kicsit mögé lát, az olyan filmélménnyel megy haza, amire mostanában nagyon ritkán van példa. Arra is, hogy egy kultfilmhez évtizedekkel később olyan folytatás készüljön, ami minden tekintetben méltó az elődjéhez. Ez a film nem csak méltó hozzá, hanem remek kiegészítése is a harminc évvel ezelőtti sztorinak. Denis Villeneuve pedig ezennel bekerült minden idők legjobb rendezői közé. Kíváncsian várjuk, mihez kezd majd a Dűnével.