Luca Guadagnino nagy fába vágta a fejszéjét ezzel a filmmel, ami André Aciman regénye alapján készült, és a történetének elég sok pontján húzza fel az ember a szemöldökét, mert hát eleve milyen az, hogy egy 17 éves fiú, Elio beleszeret az apja egyik szintén férfi pártfogoltjába, Oliverbe, aki idősebb a srácnál, és egy idő után szerelme még viszonzásra is talál. Az őket körülvevő emberek pedig nem ítélik őket el ezért. Sőt.

Kicsit olyan ez a film, mintha egy nem létező világba leshetnél be vele. Ez egy másik univerzum, egy másik dimenzió, egy másik nyolcvanas évek. De ott, Olaszországban, egy gyönyörű birtokon ebben a végtelenül szabad felfogásban él a család. Szabadon élnek, szabadon gondolkodnak, ezt sokan másképp mondanák, de hiba lenne. És hogy miért lenne hiba, azt magyarázza el teljességgel gyönyörű módon ez a csodálatosan kivitelezett mozi.

A Szólíts a neveden nem egy melegfilm. Romantikus film, amiben igen, két férfi szeret egymásba, de ennél jóval többről van szó. Úgy ábrázolja a szerelmet, mint az ókori görög szobrok és rajzok, és amikor nem így teszi, annak is jó oka van. A főhőse, Elio ugyanis többféle vonzódást él meg egyszerre, Guadagnino pedig remekül meg tudja jeleníteni az ezek közti különbséget. A fiú ugyanis keresi önmagát és a szerelmet, gyönyörű emberek veszik körül, és ezek a gyönyörű emberek kedvelik őt, hát miért is ne engedne a csábításnak. Fiatal még. Számolatlanul csajozhatna, de ő kicsit béna ehhez, legalábbis egy darabig, aztán belejön a csajozásba is. Míg az Elio-Oliver vonal visszafogott és álomszerű, az Elio-Marzia szál sokszor explicit és nyers, benne van a hormonok tombolása, a vad szexualitás, a kezdeti gondok, amit aztán szépen lassan felvált a magabiztosság.

Elio és Oliver között viszont nem a testiség dominál. Szeretnek nagyon sok időt együtt tölteni beszélgetéssel, a környezetük csodáinak felfedezésével, egymás megismerésével. Ettől pedig szépen lassan Elio is felnőtté válik. A Call Me By Your Name tulajdonképpen egy romantikus felnövéstörténet, amelyben a főszereplőt fantasztikusan hozó Timothée Chalamet és az Olivert nem kevésbé pazarul játszó Armie Hammer életük legjobb alakítását nyújtják.

Kicsit olyan, mintha Guadagnino az előző filmje, a szintén remek A Bigger Splash világát akarta volna egy kicsit más köntösben bemutatni, itt is egy csodaszép olasz táj az egyik főszereplő, itt is sokszor csobbannak az emberek medencébe, itt is lassan csordogálunk a végkifejlet felé nagyon sok remek beszélgetés és sok kimondatlan, de a háttérben húzódó feszültség között cikázva, de ezúttal nincs krimi, nincsenek beszédtől eltiltott rocksztárok, csak egy tini, aki még önmaga sem tudja, hogy rocksztár akar-e lenni, vagy tudós, de mindkettő benne van a génjeiben.

Nagyon finom, nagyon visszafogott film ez, ami nem véletlenül lett fesztiválkedvenc, tele van emlékezetes képekkel, és olyan hangulatokkal, amelyektől az ember kvázi lebeg 132 percen keresztül a nyolcvanas években. Abban a korban, amikor még nem volt gáz cikin táncolni, amikor még nem a retrórádiókból szólt a Words, amikor a kisváros béna diszkójában szuperül lehetett csajozni bárkinek, akinek volt mersze, amikor felszabadultan lehetett táncolni az utcán az autórádiókból szóló zenére idegenekkel, és ezek a szereplők mindezt olyan közegben teszik, ahol mindenki átlagon felüli intelligenciával rendelkezik.

Egy kicsit olasz akarsz lenni majd utána, és nagyon szerelmes. A Call Me By Your Name-et még tavaly a CineFesten láttuk, és már akkor sejtettük, hogy komoly versenyző lesz a 2018-as Oscar-gálán is. Lottóznunk kellene. Az biztos, hogy nem ártott volna legalább egy jelölés a legjobb operatőr kategóriában Sayombhu Mukdeepromnak, mert amit művelt, az színtiszta szerelem, az Elio apját játszó Michael Stuhlbarg film végi, hidegrázós nagymonológjáért pedig nagyjából minden díjat talicskával tolnánk a színész lábai elé.