Amikor kiderült, hogy Taika Waititi (Hétköznapi vámpírok, Vademberek hajszája) rendezheti a harmadik Thor-mozit, ráadásul megtarthatta abszolút egyedi humorát is a projekthez, örömünkben megpörgettük volna a Mjölnirt, ha méltóak lettünk volna rá. Waititi ugyanis baromira ért az agyas humorhoz, remekül bánik a karaktereivel, de maga a jóisten, vagy Odin sem tudta elképzelni, hogyan működhetnek a stílusjegyei egy Marvel-filmben. Mert persze ötletünk lett volna rá, de azt a Marvel és a Disney úgysem hagyta volna. És tessék, kiderült, hogy mégis.

Merész lépés volt ez, hiszen Waititi az az ember, aki fenekestül forgathatta volna fel a Marvel univerzumát, és hallani is lehetett, hogy nagyon más lesz ez a menet, mint amit egyébként a képregény-birodalom eddigi mozis megnyilvánulásaiban tapasztaltunk. El is vártuk tőle, hogy más legyen.

Ez azonban csak félig volt igaz. A Thor: Ragnarök ugyanis egy ízig-vérig Marvel-film, nem ússzuk meg szuperemberek szuperharcai nélkül, legyenek azok picik vagy városméretűek, valahogy mindig össze kell csapniuk szuperkörülmények között, lehetőleg mindenféle képességek fitogtatásával. Ez nincs másképpen most sem. A Thor: Ragnarök megbízhatóan hozza a látványos Marvel-bunyókat mindenféle méretű lény között, de a lényeg nem ez. A lényeg az, ami a bunyók között van.

És hogy ott mi van? Waititi szokásos humora. Thor eddig sem volt túlságosan visszafogott, de a rendezőnek hála most viccesen bárgyú lett, Hulk nagyon cukin tapló, Loki pedig aranyosan badass. Látszik, hogy mindenki iszonyúan élvezte a forgatást, főleg Cate Blanchett, aki valószínűleg soha életében nem gondolta volna, hogy egy szexi, mindenható főgenya lehet egy ilyen produkcióban, de ha már így történt, beleadott mindent.

Ezúttal nem egy Bosszúállók 2.7-et kapunk (a kettő és feledik epizódja az Amerika Kapitány: Polgárháború volt), hanem a Thor: Sötét világ egyenes ágú folytatását, amelyben a villámok istene visszatér Asgardba, hogy kiderítse, hová tűnt az apja. Odin megkerül, aztán eltűnik, de jön helyette Thor és Loki sosem látott testvére, Hela, aki foglalkozását tekintve a halál istene. Ebből a leírásból talán lehet sejteni, hogy nem igazán jó fej. Helának egy célja van: eljutni Asgardba, hogy átvegye a hatalmat, és uralma alá vonja az egész univerzumot. Ez nála egy átlagos hétfői program. Közben Thor és Loki egy furcsa helyre kerülnek, ahonnan állítólag nincs menekvés. De akkor találkoznak egy rég nem látott ismerőssel, és egy lánnyal, akinek a létezése is maga a csoda.

A trailerek sajnos elég sokat elárultak a sztoriból, talán túl sokat is, de sebaj, a Ragnarök még így is élvezhető, iszonyúan jól néz ki, Waititiről pedig kiderül, hogy nem csak a szívhez szóló és/vagy nyakatekerten vicces mozikhoz ért, hanem az akciójelenetekhez is. Remekül használja a képregényes látványpaneleket, játszik velük, életre kelti őket, sőt, úgy helyezi őket térbe, hogy azért tényleg érdemes kifizetni a plusz pénzt, hiszen a Thor: Ragnarök 3D-je szó szerint gyönyörű mélységeket ad a színorgiában úszó képeknek.

Mindehhez nagyon viccesen illik a látványt körülölelő ’80-as évek szintihangzása, amivel Jeff Goldblum kábé a film egyik legerősebb poénját is ellövi egy ponton, de a Led Zeppelin Immigrant Songja is végre úgy szerepel egy moziban, hogy a szövege szinte tökéletesen illeszkedjen a képekhez. Magyarul a Thor: Ragnarök pont olyan, amilyennek vártad. Nagyon vicces, rettenetesen szórakoztató, sokszor hangosan röhögős, jól felépített karakterekkel teli őrület, ami a retróval is bátran és ügyesen kokettál, de végső soron akkor is egy Marvel-film marad, amiben látványos körülmények között veri pépesre egymást egy rakás lény. Szóval csodát nem érdemes várni, de arra nyugodtan lehet számítani, hogy ez a Marvel-univerzum egyik legszórakoztatóbb és legviccesebb filmje, már-már szokatlanul vicces is, amiben Stan Lee élete legmókásabb beugrását is jól körbe lehet röhögni. Bárcsak minden képregényfilm ennyire bátran merne próbálkozni valami újszerűséggel…