Christopher Robin Milnének leginkább pechje volt – nagyjából ezzel szembesít minket a biopic-specialista Simon Curtis (Egy hét Marilynnel, Hölgy aranyban) elvárhatóan pazar kiállítású filmje. Úgy esett ugyanis, hogy a srác édesapja az első világháború után már nem akart több vidám történetet írni, s a harctéri traumák okozta depresszióján, s ezzel szorosan összefüggő alkotói válságán alig segített az erdőközeli élet. Mivel édesanyja inkább a nagyvilági pezsgést választotta volna, mintsem a vidéki gyereknevelést, a kicsi Robinnak, akit egyébként lánynak vártak, bár szülei szerették, már egészen kicsi korában erősen jelezni kellett, ha közelebb akart kerülni apuhoz, anyuhoz.

Aztán, egyszer Alan Milne hosszabb időre egyedül maradt a kisfiúval, sokat sétáltak, Robinka vitte magával kedvenc plüssfiguráit, az íróban pedig megmozdult valami, s ez a valami megteremtette az egyik máig legnépszerűbb mesefranchise-t. Christopher Robin nagy ajándékot kapott, de elég hamar kiderült számára, hogy lelki értelemben ő bizony csak fizetni fog érte egész életében.

Curtist csak ez érdekli ebben a történetben: a cuki kisfiúból (Will Tilston) gátlásos kisfelnőtté (Alex Lawther) váló ifjabb Milne veszteségei, s pont ettől lesz valóban értékes a Viszlát, Christopher Robin. Érződik a filmen, hogy nem akar nekimenni Micimackónak, miért is tenné, a zseniális macifilosz nem hibáztatható, viszont azt a szívességet nem teszi meg Milnének, hogy túlságosan sokat foglalkozna magával a könyv megírásával. Nincsenek szellemes, kultikus idézetek, kulisszatitkok: ez nem az „Így készült a Micimackó”. Ezzel együtt persze varázslatos az erdő, a környezet, Curtis nem titkolja, hogy a jó levegő, a természet bizony terápiásan segítette Milnét, hogy le tudja győzni démonait Malackáék segítségével.

Igen ám, csakhogy ugye Fülesék Christopher Robin barátai voltak, a Milne családnak meg jó darabig nem is volt kérdés, hogy gyerekük imádnivaló állatparkjába érdemes beinvitálni az egész nagyvilágot. Hisz a háború okozta sokk miatt még inkább éhesek voltak a népek a mese bölcsességére, Milne pedig virtuóz módon benépesítette a Pagonyt, illúziót álmodott Christophernek, aztán szépen kiárusította azt. Kemény megállapítások ezek, de a film megfelelően árnyalja azért: Domhnall Gleeson és Margot Robbie alakításai is ezt szolgálják: inkább befelé, mint kifelé építkeznek, viszont Curtis a legesendőbb pillanataikban is vigyáz rájuk. Emberek, meg lehet őket érteni. S hát hiába vagyunk mindvégig Christopherrel, hiába az övé a szimpátiánk, óriási hazugság lenne azt állítani, hogy a film után azt kívánnák, bárcsak ne született volna meg soha Micimackó.

Ez a medve kellett nekünk, s Christopher Robin hozta meg érte az áldozatot.