Lady Gaga - Chromatica

Valahol furcsa, hogy Lady Gaga szépen lassan elkezdte átpozicionálni magát főállású pókerfészből tehetséges színésznővé és élőzenés, már-már zenekaros felállású, vagy legalábbis annak hangzó dalok előadójává, aztán 4 évvel a visszafogottabb, de erős Joanne album után olyan széles mosollyal tért vissza a színes-szagos dance-hez, hogy abba még Madonna gyomra is beleremeg, mert ez az az album, amit nagyjából tőle várna mindenki. A Chromatica semmi másról nem szól, mint arról, amit a kezdetek kezdetén szerettek Lady Gagában az emberek, perfektül összerakott dance-slágerekről, amelyek nincsenek túlagyalva, vagy legalábbis úgy tűnik, mintha nem lennének. De hát könnyednek tűnő popslágert a legnehezebb írni, itt meg van belőlük kb. egy tucat, mindegyik elfér a rádiókban, fesztiválok DJ-szettjeiben, kocsiban, melóban, akárhol. És majdnem mindegyikük működik is.

A Chromatica talán egyetlen nagy baja, hogy nincs íve, a címadó, háromrészes átvezetőkön kívül nincs rajta sok stílusváltás, lassú dal, csak a tánc, ez pedig összesen 16 dalon keresztül picit fárasztó tud lenni. A szövegek viszont mélyre nyúlnak, elég személyes lemez ez, és fura is valahol, mert egyszerre van meg benne a sötétség és a napfény, de talán pont ettől is működik annyira. A dalok irtó rövidek, nincsenek túlhúzva, és ez abszolút dicséretes (nem progrock lemez ez, hadd maradjon minden 3 perc környékén), mint ahogy az is, hogy Lady Gaga teljesen egyértelműen zabálta kétpofával a french electronicát és a ’90-es évek house alapvetéseit, és persze Madonnát, aki pár dalért valószínűleg bekopoghatna már Gagához, mert annyira még talán Madonna sem tud már Madonna lenni, mint amennyire ez a nőszemély tud a Free Womanben, de főleg a kvázi a Vogue dobtémájára épülő Babylonban.

Baromi érdekes, hogy a retrósabbnak ható cuccokat (Alice, Free Woman, Sine from Above) részben Axwell rakta össze, de még Madeon is beugrik, aki furcsamód a lemez egyik mélypontjáért, a 911-ért felel, míg az egyébként nem rossz Stupid Love egy az egyben olyan, mintha lemaradt volna Madeon első lemezéről, csak hogy ehhez a trackhez semmi köze sincs. A Chromaticában mintha minden ismert arc arra lett volna felkérve, hogy hozzon össze valamit, amit évtizedekkel ezelőtt hallgatott szívesen. Skrillex így egy lazulós popslágerhez (Plastic Doll), Elton John pedig egy kvázi 2020-as Sash-dalhoz (Sine From Above) asszisztált, a francia vonalat erősíti Tchami, a modernebb EDM-vonalat hozza többek között Burns és Boys Noize, BloodPop meg csak úgy lazán összefogta az egészet az album fő producereként. Meg hát persze itt van Max Martin is, mert olyan nincs, hogy ő nem jön. Producerekből áll a kerítés, de mindegy is, készülj rá, hogy a Chromatica 13 trackje (az átvezetőket nem számítjuk) bármikor felbukkanhat bárhol a nyáron, ha kijutsz a lakásodból.

Belau – Colourwave

Kedves Péter és Buzás Krisztián bandája sosem arról volt híres, hogy rossz dolgokkal gurítottak volna, de talán még sosem voltak annyira egyben, mint a Colourwave-en. Tényleg vannak itt színek, szagok, trópusi hangulatok, de ez azért nem a Club Tropicana, nem koktélozgatós csípőrázás van, csak a jó öreg downtempo, az viszont olyan, hogy az ember vigyorogva zabálja kétpofára. A Belau csodásan selymes hangú énekesnőkkel vette fel a dalait, olyanokkal, mint Szécsi Böbe, Yasaquarius, Amahla, Belle Doron, Saya Noé vagy Sophie Barker. Bár a Belau becsempészett egy kis dancehall-t is a sorai közé, azért tényleg a sötétebb tónusok felé tolódik el az irány, és pont ettől nagyon imádni való a Colourwave.

Mert olyan ez, mintha egyszerre látnál sötétséget és vibráló színeket, mintha egy folyamatos befelé tartó utazásban lennél úgy, hogy egyszerre vagy vidám és szomorú, és tökéletesen lőtték be az arányokat ezek az úriemberek, úgyhogy lehet menni velük újra és újra, már csak az fájó, hogy élőben nem lehet hallgatni ezeket a dalokat, de ami késik, nem múlik. És aki még nem látta, hogy néz ki a Colourwave vinylen, az vessen rá egy pillantást, és essen szerelembe vele. Gratula, srácok!

The 1975 – Notes on a Conditional Form

A The 1975 előző lemezét (A Brief Inquiry Into Online Relationships) rongyosra ajnározta a zenei szaksajtó, és bevallom őszintén, többször ugrottam neki, hogy kiderüljön, miért. Nem mondom, hogy sikerült rájönnöm. Hallgattam otthon, élőben a Szigeten, sőt, londoni utcákon sétálva is, de azon kívül, hogy egy korrekt poplemezként hömpölygött, nem jöttem rá, miért kellene feltétel nélkül rajonganom Matt Healyék dalaiért. El is engedtem volna a The 1975-ot, de aztán jött a People, és felkaptam a fejem. Az új lemezt beharangozó már-már punkos dal finoman szólva sem volt felejthető, szóval gondoltam, sínen vagyunk, és a Notes on a Conditional Form sokkal jobb lemez lesz. Az is lett, ha úgy nézzük, de lehet, hogy pont a rajongók nem fogják annyira szeretni.

Ez a dupla album ugyanis olyan, mint egy válogatáskazi, amire mindenféle stílusban fel kellett, hogy kerüljön egy-egy dal. Annyi a stílusváltás ezen a lemezen, mintha az életük múlt volna rajta, hogy néha egy dalon belül is legyen egy-egy komolyabb váltás, mert úgy buli a buli. Közben viszont a The 1975 egészen jó dalokat hoz, csak éppen lehet, hogy ezúttal a kevesebb több lett volna. A Notes on a Conditional Form olyan, mintha nem is egy banda lemeze lenne, hosszú is, ide-oda csapong, de végig kellemes, és bár a végére inkább egyértelműen a kicsit jellegtelen elektronika mellett teszi le a voksát, egyszerűen nem lehet haragudni rá. Viszont lehet, hogy a kevesebb több lett volna. De nem baj, ebből a 22 dalból is össze lehet hozni egy jobb "válogatáskazit".

Paradise Lost – Obsidian

Bármennyire is hihetetlen ezt leírni, de a Paradise Lost már több mint 30 éve mozog megbízhatóan a metálbizniszben, és ennyi idő alatt sem igazán tudtak hibázni, megújulni viszont többször is. Lehet, hogy kicsapták a biztosítékot, amikor elektronikusabb vonalra váltottak, de az egyéni hangjukat sosem vesztették el, ráadásul sosem felejtettek el jó dalokat írni. A legutóbbi, 2017-es brutálsúlyos, éjsötét Medusa után most kicsit elkapják a gyeplőt, és inkább a dallamosság felé terelődnek el, ami nekik mondjuk úgy, hogy sosem állt rosszul.

Valahol olyan az Obsidan, mintha a Draconian Times és a Medusa szerelemgyereke lenne, a kifejezetten slágeresebb dalok mellett jönnek a hörgések, de közben egyik dal sem merészkedik olyan sötétségbe, mint az előző albumon, csak majdnem, félig teszi be a lábát oda, és még így is lehúz a mélybe bármikor. Közben akkora slágereket képesek írni, mint az Ending Days, és egy percig sem tűnnek izzadtságszagúnak, ami azt jelenti, hogy valahogyan ennyi idő után is képes a Paradise Lost szerethető maradni. És ez az igazán nagy teljesítmény.