Pop-tudósok hónapok óta elemzik a Lana Del Rey jelenséget, ugyanis ritka, hogy valaki ilyen gyorsan diskurzus tárgyává váljon botrány nélkül, és már egy single után ekkora várakozást generáljon. Mert ugyan volt egy független bemutatkozása a lánynak Lana Del Ray A.K.A. Lizzy Grant címmel, de ez bőven az útkeresés része volt a mutatvány pedig nem sikerült. Hosszas kísérletezés és megannyi eldobott név után Elizabeth Grant végre megtalálta önmagát, közben megnyerte a Q Next Big Thing díját 2011-ben, egy balul elsült Saturday Night Live fellépéssel pedig rendesen felbosszantotta az egyre nagyobb ellentábort – ez nyilván jót tesz majd karrierjének.

Ha igazán szeretnénk megérteni ezt a nagy felhajtást, jó tudni, hogy manapság a filmben, divatban és könnyűzenében is nosztalgiahullám söpör végig, Lana pedig visszahoz valamit az ötvenes évekből, és ez üdítően hat. Sőt, ha van olyan előadó, aki mindenben ellentmond egy aktuális popsztárról kialakult képnek, akkor ő az a zavart tekintetével, letargikus szövegeivel és középtempós szerzeményeivel, Lana ugyanis tipikusan az a csaj, aki messziről világbajnoknak tűnik, de az első randin legszívesebben szíven szúrnánk magunkat a sütis villával. Egyedül az ajka - ami Lady Gaga fantom-töke óta a legtárgyaltabb női testrész a szakmában - köti őt a jelenhez. És egy olyan placcon, ahol 3 dologról énekel minden nőnemű egyed (1. szerelem, 2. magány, 3. szerelem), nem csoda, hogy azonnal rácuppannak egy ilyen produkcióra.

A lány több mindenkiből rakta össze magát, van itt névadó Lana Turner, egy kis Fiona Apple, Dusty Springfield-del fűszerezve. Ami a zenét illeti, Del Rey nagyjából azt csinálja a női poppal, amit a White Lies az indie rockkal, vagy a Hurts a nyolcvanas évek szintipopjával: eltakarta előle a napot. Persze kicsit furcsa, hogy egy csinos csaj ennyire búvalb***ott modorban énekel, de végső soron hiteles a cucc és Adele sem kimagasló derűlátásával tarolt tavaly. Maga a lemez elég vaskos, sőt, igazából jó pár dalt lehagyhattak volna, mivel a középtempós, hasonló énekdallamokkal dolgozó számok egy idő után unalmassá teszik a felhozatalt, ami pont annyira kedélyes, mint egy temetés a ködös Skóciában. A csaj mély és magas tartományban is otthonosan mozog, szövegei remekül számolnak be az amerikai álom árnyoldaláról és a hangszerelés is jól sikerült. Az álomszerű Video Games nótát nyilván nem kell méltatni, ami a The xx VCR-jának testvére is lehetne, a National Anthem ügyesen egyensúlyoz mainstream és alter között, a Summertime Sadness-nek a címe is beszédes, csavart pedig csak a Lolita hoz a lemez második felében.

A Born To Die sajnos jó példa arra, milyen, amikor a várakozás agyonnyomja a végeredményt. Pedig a lemez pont annyi, amennyi: egy kissé unalmas, de bizalomgerjesztő munka néhány remek, és több feledhető pillanattal. Várjuk a folytatást.