Több olyan film kellene, mint ez. A Léghajósok ugyanis mer kifejezetten régimódi lenni, de nem lesz tőle poros, nem lesz tőle kényelmetlen a moziélmény, egyszerűen csak kellemes. És már annak is örülni kell, ami csak úgy szimplán kellemes, ami nem akarja megváltani a világot, csak úgy szimplán egy jól megírt, szórakoztató film, ami nem néz hülyének.

Valahol szomorú ez, mert igazából tényleg nincs szó semmi világmegváltóról, de úgy jössz ki a moziból, hogy többet kaptál, mint egy átlagos filmtől, egy jobb korban viszont ez lenne az átlagos film. Sem több, sem kevesebb. De hát most nem olyan korban élünk, amikor a Léghajósok beolvad a kellemes masszába, hanem egy olyanban, amikor a forgatókönyveket átnézés nélkül leforgatják, aztán már mehet is a nagyvászonra.

Az Aeronauts megtörtént eseményeken alapul. Legalábbis valamennyire. A főhőse egy kalandornő, Amelia (Felicity Jones), aki jól ismeri a hőlégballonokat, hozzá társul a tudós James (Eddie Redmayne), akinek meggyőződése, hogy kiszámítható az időjárás, ahhoz viszont, hogy ezt bebizonyítsa, fel kellene repülnie jó magasra. Fel is repülnek jó magasra, konkrétan annyira, hogy megdönthessék a hőlégballonnal legmagasabbra szállás rekordját. 1862-ben járunk, szóval még semmi sem annyira biztonságos, mint manapság, be is üt a baj, Amelia és James onnantól már a túlélésre játszik, és beindul a múlt századi Féktelenül.

Úgy tűnik, nagyon össze akarták hozni újra A mindenség elmélete után Redmayne-t és Jonest, mert a valóságban nem volt nő azon a ballonon, igazából James egy Henry Coxwell nevezetű hőlégballonossal repült fel, aki egyébként megjelenik a filmben, de mégis inkább egy férfi-nő kaland mellett döntöttek a forgatókönyvírók, és isten bizony nem tudom elhessegetni azt a gondolatot, hogy azért sem, mert ez a film tényleg valahol az alapjaiban a Féktelenülre hajaz.

De különösebben nincs szerelmi szál vagy bármilyen kinyilvánított vonzalom a két főhős között, bár úgyis tudod, hogy ott van az valahol nagyon mélyen, viszont Tom Hopper író-rendező ezt a szálat nagyon ügyesen visszatartja azért, hogy inkább a kalandra koncentráljunk. És abból aztán van bőven, ráadásul olyan igazi régivágású kaland, amit nyilván CGI segítségével keltettek életre, de másképp nehéz is lenne megoldani egy viharba került hőlégballon kavargását, hacsak nem dobjuk ki a két színészt, hogy ugyan oldják meg mindezt az életben, aztán felvesszük az egészet egy iPhone-nal a hitelesség kedvéért.

A Léghajósok ráadásul nem elégszik meg azzal, hogy kalandfilmként elevickéljen, lassacskán belekeveredik a történetbe a dráma is, méghozzá egy elég szépen kivitelezett szál, ami a folyamatos flashbackekből mintegy kirakós áll össze, aztán csak nézel, hogyan jutottunk el a kicsit kínosan harsány nyitóképsorokból oda, hogy komolyan tudsz aggódni ezért a két emberért, miközben Felicity Jones és Eddie Redmayne óriásit alakítanak.

És végre Eddie Redmayne már nem fullba nyomja a kretént, nem azért hozták, hogy közel két órán keresztül egy fura figurát játsszon nem túl finom eszközökkel, hanem egy normális embert, aki próbál életben maradni a legbrutálisabb, legreménytelenebb helyzetekben is. Redmayne-nek nagyon kellett már egy ilyen film, mert végre megmutatja, hogy akkor ér a legtöbbet, amikor nem a zavart csávó szerepét bízzák rá. Felicity Jones viszont simán lejátssza őt a vászonról. Abszolút benne van a pakliban, hogy ezt a két színészt még többször összerakják egy-egy filmre, mert a legjobbat hozzák ki egymásból, és még egy abszolút semmi extra filmben is csodásak tudnak lenni.

De ez az „abszolút semmi extra” most inkább dicséret, a Léghajósok ugyanis jól néz ki, izgalmas, drámai és abszolút régimódi kalandfilm, amit ráadásul Londonban 70mm-es kópiáról sikerült megnéznünk, így még inkább olyan volt, mint egy soha be nem mutatott film pár évtizeddel ezelőttről, amihez aztán később gyártottak pár látványos jelenetet. Tényleg több olyan film kellene, mint ez. Mindenki jobban járna.