A Little Nightmares egyszerre cuki és egyszerre horror. Van ilyen. Mondjuk kb. úgy, mint ahogy a Szörnyecskék volt. A főhőse egy sárga ruhás kislány, akivel át kell vergődnünk egy rakás nagyon sötét, de nagyon szépen kivitelezett helyszínen, és nincs semmi másunk ehhez, csak egy öngyújtó, meg az ügyességünk, ami valljuk be, nem sok. A pálya annak ellenére, hogy többnyire tök sötét, vagy félhomályos, valahogy mégsem lesz unalmas, mondjuk lehet, hogy azért, mert túl sok időt nem töltesz el rajta, a Little Nightmares ugyanis baromi rövid, de van benne kihívás, úgyhogy mondjuk úgy, hogy 2-3 óra van benne attól függően, mennyire vagy szerencsétlen. Maradjunk annyiban, hogy nekem három és fél volt.

Ha videós formában folytatnád a bemutatót, akkor kattints videótesztünkre! Ha inkább írásban folytatnád, a videó alatt azt is megteheted.

Csodaszép 3D platformer ez, de tulajdonképpen 2D-s alapokon nyugszik, nagyon ritkán töri csak meg a jó öreg balról jobbra való haladási irányt, ami nem baj, jólesik az ilyen oldschool móka, jól esett a nagyon hasonló Limbóban és az Inside-ban is. A Little Nightmares ezek kistestvére, vagy nagytestvére, attól függ, honnan nézzük. A hangulata mindenképpen hasonló, de a megvalósítás itt egy picit tényleg más. Ettől is lehet félni, méghozzá nagyon rohadék módon, mert a gyerekkori félelmeidet hozza elő belőled, és hidd el, tudja, mit csinál.

Ronda karakterek elől kell menekülni, akikből nem is feltétlenül látunk mindent, mégis félünk tőlük, mert marha ügyesen és kreatívan kezelik őket a készítők. A megoldandó rejtélyek kellően nehezek, és idegesítőek, van bennük kihívás, bizonyos részeken simán előfordulhat a kontrollertörés, mert ha nem sikerül egy ugrás, akkor képes a játék egy sokkal korábbi pontra visszarakni minket, mert ja, hogy nem is mondtam, automatikus mentéssel játszunk, és ez az automatikus mentés nem különösebben fürge, csak néha-néha menteget, így simán előfordulhat, hogy csessze meg ez a játék. Voltak pillanatok, amikor hangosan akartam bazzegelni miatta, de aludt az egész család, és nem akarom, hogy a fiam arra ébredjen, hogy a Ponyvaregényből idézgetem Bruce Willist. Igen, mindenki tudja, melyik részre gondoltam.

Szóval van kihívás a játékban, és ezt az is erősíti, hogy az irányítás is picit fura, nem azt mondom, hogy nem logikus, de folyamatosan más gombokat nyomogatok, mint amiket ő szeretne, hogy nyomogassak. Ez egy gyors menekülés során mondjuk elég idegesítő tud lenni, de mindegy, gyakorolni kell, és akkor nem kap el minket mindenféle válogatott horror-Quasimodo. A grafika egyszerűen csodálatos. Amikor elindult a játék, azt hittem, átvezető videót nézek, ezért nem nyúltam a kontrollerhez, aztán úgy két perc után gyanús kezdett lenni, hogy nem a videók ilyen szépek, hanem a játék, ami eléggé várja, hogy elkezdjem játszani, és valószínűleg odabent a kódsorok között egy szerencsétlennek tart.

Na, tehát a grafika gyönyörű. Én PC-n teszteltem, mindent a maxra tolva kifejezetten szemkápráztató az ügy, szépek a fények, az árnyékok, még a sötét is szép, és kellően rajzfilmes az egész. Valószínűleg a Limbo és az Inside óta nem készült ennyire erős grafikájú és hangulatú platformjáték, bár azokban kicsit másképp lehetett könnyen meghalni. Itt elég, ha nem figyelünk arra, hogyan megyünk át egy hídon, elég, ha egy picit rosszul ugrunk, ha azt hisszük, hogy tényleg 2D-s játékkal játszunk. Szóval rendesen megkínzod majd ezt a szegény, sárga kabátos gyereket, mire a játék végére érsz, de pont annyira kínozzátok majd meg egymást, amennyire kell és amennyire érdemes. A Little Nightmares simán az év platformjátéka lehet, bármennyire is erős képzavarnak tűnik, de egy szép, cuki horror. Ha nem hiszed, járj utána, a hálálkodó virágcsokrokat pedig majd elmondom, milyen címre lehet küldeni. Meg a csokikat.

Iratkozz fel ide kattintva az Apa játszik csatornájára, és elmondjuk, mivel kell játszanod, ha jót akarsz!