A Liza, a rókatündér tipikusan az a film, amit nem lehet úgy szimpatikussá tenni egy haverod számára, hogy elmeséled a sztoriját. Tegyünk egy kísérletet. Adott egy lány egy Csudapest nevezetű városban, bizonyos Liza, aki az egérnél is szürkébb és az egykori japán nagykövet feleségének házvezetőnőjeként dolgozik. A házban a már régen elhunyt japán slágerénekes, Tomy Tani szelleme is kísért, ő Liza legjobb barátja, akivel néha énekelnek és táncolnak is. Egy alkalommal Liza kimenőt kap, hogy reményei szerint szerelembe essen valakivel egy hamburgerezőben, de arra tér vissza, hogy valaki meggyilkolta a munkaadóját. Akkor még nem tudja, hogy Tomy Tani szelleme egy kegyetlen gyilkos, aki féltékenységből minden egyes férfit megöl Liza körül, de akad egy, akit nem annyira könnyű eltenni láb alól, ráadásul a szíve nem csak Lizáért, hanem a finn countryzenékért is dobog.

Tegye fel a kezét, aki ezek után nem arra gondol, hogy a forgatókönyvírók minimum a bélyegen voltak rajta, amikor összehozták ezt a sztorit! És akkor még tulajdonképpen csak a felszínt kapargattuk. A filmben az a legszebb, hogy már maga a felütés is teljesen elmebeteg, és bár hullámzó színvonalon, és néhány üresjárattal megspékelve, de teljesíti küldetését, nem is akárhogy!

Rettentően szépen kidolgozott, baromira szórakoztató karaktereket dob be a közösbe, gegek garmadáját zúdítja rá az emberre, amelyek azonban indokolatlan pillanatokban néha egy kissé a háttérbe húzódnak, és ez nem feltétlenül jó így. Túl sokat ígér, és néha bizony rezeg a léc, hogy nem teljesíti majd, amit vállalt, de mégis jól vizsgázik, ami egyébként azért nagy szó, mert a Liza nagyon-nagyon sokat vállal.

Egyrészt a megszokottnál sokkal jobban felépíti karaktereit, és tudja, hová szeretne eljutni, azt viszont, hogy milyen eszközökkel, néha kicsit érthetetlenül váltogatja, de ez még egyáltalán nem megy a szórakozás rovására. Úgy szeretne nem kicsit Wes Anderson-mozi lenni, hogy tudja, olyan filmeket bizony csak Wes Anderson rendezhet, de akad itt Zucker-Abrams-Zucker hatás is bőven, a háttérben történő, vagy elsőre fel sem fogható poénok meglepő mennyiségben fordulnak elő, magyar filmben ilyet biza nem igazán láttunk.

A színészek egytől egyig élnek a remek karakterek nyújtotta lehetőséggel, Molnár Piroskát viszont most már egy kicsit talán megnéznénk a házsártos öregasszony karaktertől távol is, mert már egy ideje tudjuk, hogy remekül megy neki, de valószínűleg több van még benne. Bede Fazekas Szabolcs Zoltán Zászlós szerepében embertelenül tökéletes, a pojáca Henriket alakító Schmied Zoltán perfektül bárgyú, Reviczky Gábor már az Üvegtigris óta nem volt ilyen jó semmilyen moziban sem. De ezt a listát még hosszan sorolhatnánk. A milliárdszor látott, és már meg is unt színészek is jók tudnak lenni. Ujj Mészáros Károly rendező nagyon tud valamit.

Bár azért érezni a Lizán, hogy elsőfilm, tulajdonképpen csak apróbb betegségeket lehet diagnosztizálni nála, de azokkal mosolyogva lehet együtt élni. Annyi biztos, hogy aki szereti a szürreált, a sötét meséket, a Wes Anderson-filmeket, vagy esetleg van egy kis fétise Japán iránt, az mindenképpen adjon egy esélyt ennek a rókatündérnek. Ilyen magyar filmet tényleg nem igazán láttunk még a mozikban. Betegesen szürreális, de mégis bárkit el tud érni. Még több ilyet, ha lehetne kérni!