A Locke & Key megfilmesítésének terve már régóta ott hevert Hollywood asztalán, csak hát kemény dió ez, hiszen nem egy szokványos képregényről van szó, Joe Hill és Gabriel Rodriguez ugyanis egy egészen egyedi világot álmodtak meg, amire még apu, Stephen King is elégedetten csettint, ráadásul nincs benne egy árva szuperhős sem, helyettük inkább valami más teszi szuperré a szereplőket. Kulcsok. Persze, ez ilyen varázslós izé, mondhatnád, de a Locke & Key annyira sötét, komor és mocskos, hogy az a legkevésbé sem ajánlható gyerekeknek, a felnőttek viszont odáig vannak érte.

Hill és Rodriguez világa kellemesen beteg, pár oldal után azon kapod magad, hogy falod a kötet oldalait, pedig eleinte azt sem tudod, hogyan áll össze cselekménnyé mindaz, amit látsz. Aztán összeáll, aztán már félve mész bele a szereplőkkel ebbe a mocskos-sötét világba.

A Netflix csapott le hosszabb huzavona után a képregényszéria megfilmesítésének jogaira, és ne kerteljünk, elcseszték. Egy sokkal polírozottabb, kevésbé sötét, kevésbé mocskos széria kerekedett belőle, ami alapjaiban hasonlít ugyan a Locke & Key-képregényekre, és úgy nagy általánosságban ismerős lehet innen-onnan részleteiben, de összességében mégis valami teljesen újjá áll össze. Sajnos nem jó értelemben. És ha jót akarsz magadnak, akkor inkább elolvasod a zseniális, itthon is kapható képregényeket. Három kötet. Nem sok. Ledarálod annyi idő alatt, mint a sorozatot, és hálásabb leszel.

Az alapját egy elátkozott ház-sztori adja, ami igazából tényleg csak egy laza alap ahhoz az őrülethez, ami ráépül. A történet a Locke családról szól, akik egy betörés során elveszítik apjukat, majd nagybátyjuk házába költöznek, amit valamiért Kulcsháznak hívnak. Három testvér és az anyjuk akkor még nem igazán tudják, hogy a háznak elég mély titkai vannak, vagyis igazából kulcsai, amelyek egytől egyig elég érdekes képességeket adnak az embernek.

Az egyik kulcs például egy ajtót nyit, amelyen az ember átlépve kilép a testéből, de akkor még nem is beszéltünk a fejkulcsról, ami kinyitja az ember fejét, és beleláthat mindenki a gondolatainkba. És igen, aki úgy érzi, hogy van egy kulcs, ami fontosabb, mint az összes többi, az nem jár rossz helyen, talán egy lottót is fel lehetne adni. Lottókulcs egyébként nincs.

Ahogy haladsz előre a három kötetben, úgy lesz egyre elborultabb az egész, és persze horrorisztikus is a cselekmény, de pont azokra az élményekre játszik, amelyeket gyerekkorodban szereztél a fiatalabbaknak szóló horrorok nézése közben, vagy amikor véletlenül sikerült hozzájutnod az Evil Deadhez, ha nem voltak otthon a szüleid, és tudtad, hogy hova rejtették.

Csak hát a Locke & Key jóval komplexebb egy tinihorrornál. Van benne komoly morális dráma, van benne karakterfejlődés, egy elég erős felnövéstörténet, ráadásul ezeknek a gyerekeknek és anyjuknak olyan dolgokkal kell szembenézniük, amelyek nem nagyon kerülnek elő olyan történetekben, amiknek gyerekek a főhőseik. Hála istennek a főgonosz sem egy „gonosz vagyok, oszt jó napot”-karakter, bőven ki van bontva, de igazából szinte minden kellően ki van bontva a kötetekben, pont annyira, hogy együtt tudjuk érezni ezekkel a karakterekkel, és kellően élőnek gondoljuk őket.

Az, hogy maguk a kulcsok mire képesek, önmagában is elég lenne a boldogsághoz, de a Locke & Key pont azért nagyszerű, mert nem csak szimplán erre a vonalra gyúr, hanem arra, hogy a szereplők tetteinek súlya legyen. És hála istennek ennek a sztorinak rettentő nagy súlya van. Annyira nagy, amekkora képregényektől nem is feltétlenül megszokott.

A három kötet ezért nem feltétlenül könnyű olvasmány, de mégsem lehet letenni, mert egyrészt kíváncsi vagy, hogy még miféle kulcsok jöhetnek elő, és azok mire jók, másrészt ez egy olyan mocsok, amiben nyakig lehet dagonyázni, és még akkor is élvezi az ember, ha néha tényleg horrorisztikus, néha meg olyan hétköznapi horrorokkal foglalkozik, mint az alkoholizmus vagy a gyász.

Joe Hill csúcsműve magyarul is elérhető, mindhárom kötetet be lehet szerezni a Fumaxtól, és sokkal jobban jársz, ha inkább befizetsz erre a háromkötetes, egyszerű, de szép grafikákkal teli, nagyon sötét menetre, mintha megnézed a belőle készült, teljesen más hangulatú Netflix-sorozatot, ami nem tudja visszaadni a képregények hangulatát, és nem fogsz belőle rájönni, miért szeretik a világon annyian ezt a sztorit.