A fene se gondolta volna, hogy a John Wick micsoda kópiacunamit fog elindítani, és nem is feltétlenül egyből, hanem a második-harmadik része után, aminek hatása a mai napig is tart. Most épp a Lőpor turmix próbál meg ha nem is hangulatában, de akciójeleneteinek nyersességében felérni hozzá (na jó, meg azért itt is akad egy komor gyilkos, aki bunyózni és lőni is nagyon tud), csak egyetlen apróságot felejt el: egy olyan főhőst adni a képlethez, akit nem azért szeretünk nézni, mert ő egyébként Karen Gillan.

A Lőpor turmix főhősnője, Sam is bérgyilkos, de ő még nagyon is aktív, épp egy elég rosszul sikerült meló után próbálja kimosni magát a kakkanatból A Cég nevezetű szervezetnél, akikről annyit lehet tudni, hogy régóta köztünk vannak, és mindent ők irányítanak. Itt már azért lehet érezni, hogy a forgatókönyvírók nem nagyon izzadtak meg a melóban, de hol van még a vége?! Szóval Sam azért keveredett bele A Cég ügyleteibe, mert anyja, Scarlet (Lena Headey) is nekik gyilkolt, egy napon azonban szembe fordult velük, majd eltűnt, lányát pedig a szervezet egyik fejére, Nathanre (Paul Giamatti) hagyta. Samből aztán a legprofibb lett, egy magányos farkas, aki mindent elintéz, és sosem kapják el.

A probléma akkor kezdődik, amikor A Céget valaki meglopja, és Samet küldik, hogy visszaszerezze a Holdról is jól látható összeget, ami valamiért elfér egy gyerekbőröndben. Sam rájön, hogy a tolvaj a lánya váltságdíjára lopta el a pénzt, a lány pedig elég nagy gondba kerül, mert belép a képbe a lelkiismerete. Magához veszi a lányt, aztán úgy számol le mindenkivel, mint egy tank, egyedül, látványos, remekül megkoreografált akciójelenetekben, hogy kinyírjon mindenkit, aki eddig őt foglalkoztatta.

Karen Gillan már bebizonyította Nebulaként, hogy érdemes rá akciósztárként is gondolni, de ez a film bizonyos szempontból kevés neki.

Nem is azért, mert nem mutathat be akrobatikus, vértől tocsogó gyilokokat, hanem azért, mert minden, ami azokon kívül van, teljesen színtelen és szagtalan. Mindezt úgy sikerül összehoznia, hogy egyébként annyira színes próbál meg lenni, mint valami túlszaturált videoklip, és közben állandóan úgy tesz, mintha olyan képregényfilm lenne, amihez sosem készült képregény.

A Lőpor turmix baromi stílusos szeretne lenni, de erről mintha úgy 30 perc után letenne, aztán már csak túl akar lenni az egészen. Ha már az elején felfest egy neonfényes, színes világot, akkor tartsa is magát hozzá a végéig, de igazából nagyjából a film felénél eltűnik belőle a kreativitás, és egy „sima” akciófilmmé változik, ami drámázni is szeretne.

Ez a dráma viszont egyszerűen nem működik. Már az sem annyira izgalmas, hogy itt ez a lány, akit valamiért egyszer csak elhagyott az anyja, aztán úgy lett a világ egyik legkegyetlenebb bérgyilkosa, hogy közben folyamatosan olyan arccal néz, mint akinek elvették a játékmackóját. Az meg végképp nem, hogy amikor anyuka előkerül, nulla dinamikával oldják meg a régi konfliktusokat, és egyáltalán nem érzed, hogy ennek a sztorinak bármi súlya lenne.

Amikor viszont akcióra vált, egyszerűen beleköthetetlen a Gunpowder Milkshake, és bár izgalmasan sztorit mesélni képtelen, akciózni véresen, durván, látványosan és viccesen tud, és ilyenkor öröm nézni ezeket a nőket és férfiakat beledögleni egymás közelségébe.

Ekkor Karen Gillan és Lena Headey kettőse is működik, és még az olyan nagyságok, mint Angela Bassett, Michelle Yeoh és Carla Gugino kezében sem tűnnek idegennek a kisebb-nagyobb fegyverek, amiket rendszerint könyvekből rántanak elő.

A Lőpor turmix legnagyobb baja az, hogy az akciójeleneteit találták csak ki igazán, minden mást csak úgy félig-meddig kidolgoztak, a kontraszt pedig baromi nagy a kettő között. Teljesen egyértelmű, hogy ezt a filmet azoknak készítették, akik imádják a John Wick-mozikat, de nekik ez kevés lesz, még akkor is, ha a bunyókba tényleg nem lehet belekötni.

Mert valahogy a John Wick-mozik nem csak őrültek és látványosak, hanem jól összerakottak. Míg az első még egy nyers vágta volt, a későbbiekben már egyre jobban elrugaszkodtak a földtől úgy, hogy próbáltak felépíteni valamit, a karakterei pedig remekül tudtak együtt működni. Jó nézni, akkor is, ha egyre agyamentebb már a világ, amiben a karakterei mozognak. Egyszerűen jól csúszik. A Lőpor turmix tényleg olyan, mint egy turmix, beledobálnak ismerős dolgokat, és bár összemixelnek mindent, valahogy nem lesz olyan sima a végeredmény, és van az egésznek egy nagyon fura mellékíze.

Kár érte, mert ha egy picit többet gondolkodnak rajta, talán nem egy egyszer nézhető film jön ki belőle, ami akár folytatásokat is szülhetett volna. Tekintve, hogy mekkora anyagi bukás a Lőpor turmix, Karen Gillanék nem mennek többé vissza könyvekért.