Jó kérdés, hogy érdemes volt-e elmesélni a norvég black metál egyik legfontosabb zenekarának brutális történetét. Igazi mélységeiben úgysem lehet mozikba küldeni, mert valószínűleg senki sem ülne be rá a fanatikusokon kívül, de ha filmszerűvé, ne adj’ isten szórakoztatóvá tesszük, akkor meg mindenki ki lesz borulva, hogy mi ez a szar. A Mayhem olyanokat művelt, amit nem biztos, hogy látni akarsz, főleg nem két órán keresztül nézni, de a sztorijuk mindenesetre olyan, amit be lehet mutatni, és igen, el lehet mesélni filmszerűen.

Jonas Åkerlund rendező tudja, milyen ez a szcéna, maga is dobosként kezdte a Bathoryban, szóval joggal lehetett várni tőle, hogy mindent megtesz majd azért, hogy mindenki jól járjon a Lords of Chaosszal, de olyan nem létezik. Åkerlund szórakoztatni és megbotránkoztatni is akar, megpróbál némi humort is belevinni a képletbe, ami egyébként nem lehetetlen ügy, simán el lehet hinni, hogy ezek a fazonok teljesen őrültek voltak, de néha tudtak viccesek is lenni.

Azoknak, akik nem ismerik a sztorit, mindenképpen sokkoló lehet a történet, akik viszont ismerik, azoknak is kényelmetlen lesz nézni, hiszen ami ezekkel a csávókkal történt, az semmilyen univerzumban sem lehet emberi, sátáni annál inkább, ami tekintve azt, hogy sátánisták voltak, vagy még mindig azok, meglehetősen közel áll hozzájuk. A Mayhem az a banda, ami ugyan a mai napig létezik, de régebben igen komolyan vette a dolgát, annyira, hogy az öngyilkosságtól kezdve a templomgyújtogatáson át a gyilkosságig tényleg mindenre hajlandóak voltak.

A Mayhemet Euronymous alapította, akit egy igazi pózernek mutat a film, és ez különösen azért furcsa, mert ezzel áldozattá is teszi, csak hát a valóság állítólag egyáltalán nem ez volt, az igazság sokkal összetettebb és sötétebb, ennek a srácnak ugyanis ugyanúgy volt egy igen sötét oldala, mint a többieknek, és a legkevésbé sem volt a körülmények áldozata, akinek sokszor a szája jóval nagyobb volt a bátorságánál.

Nyilván a legsúlyosabb arcok körülötte az énekesük, Dead és Varg Vikernes voltak, nekik aztán tényleg semmi sem volt szent, a színpadi öncsonkítás, már-már öngyilkosság, majd a tényleges öngyilkosság, aztán a gyilkosság teljesen természetes volt számukra, ezzel versenyezni igazán nehéz, de ebben a szcénában a verseny szinte mindennapos volt a film szerint. Mindenki durvább húzást vállalt, mindenki bizonygatta, hogy bármire képes, mint valami elcseszettül sötét Jackass.

A sötétség gyermekei pont úgy halad végig a történeten, ahogy azt az ember várja, de egyszerűen képtelen kikerülni azt a hibát, amibe a zenekari filmek gyakorlatilag mindegyike beleesik: a karaktereket úgy alakítja, hogy szimpatikusabbak legyenek, akkor is, ha elméletileg nem kellene, hogy azok legyenek. A sztori egyértelműen Vargot hozza ki főgenyaként, de az igazság ennél jóval bonyolultabb, Euronymous sem volt éppen tiszta, így a film végi nagy megtisztulás egy kicsit furcsának hat.

Valamiért behoznak a képbe egy barátnőt mellé, Ann-Marit (Sky Ferreira) azonban sosem létezett a valóságban, nem ő készített képeket róla, és nem vágta le végül a haját sem. Varggal sem egy kajáldában találkoztak egy koncert után, és nem volt Scorpions-felvarrója sem, amiért körberöhögte a Mayhem akkori tagsága.

De még ezekkel és más ferdítésekkel is lehet szeretni ezt a filmet, ami egy fontos szcénát mutat be egészen ügyes eszközökkel azoknak is, akik egyébként hupililát hánynak tőle, szeretni ugyan nem fogják, de nem is ez a cél. Az azonban kicsit bajos, hogy magát a zenét hanyagolja, inkább a karaktereken van a hangsúly és a sztorijuk elmesélésén, nem azon, hogy bemutassák, maga a black metal zeneszerzési folyamata hogyan zajlik, hogyan inspirálódnak a zenészek, mit jelent számukra maga a zene és hogyan illeszkedik bele a mindennapjaikba.

De ha erre nem is vagy kíváncsi, csak egy rettentően kemény (többnyire) igaz történetre, akkor abszolút működhet a Lords of Chaos. Lehetett volna mélyebbre nyúlni benne, de ezt a poklot szórakoztatóbban megcsinálni aligha lehetett volna.