Ne tévesszen meg senkit a Losers cím, pusztán egy kicsit sikerületlen figyelemfelhívó címet sikerült az új sportsztoris filmsorozatára akasztani a Netflixnek. Arról nem is beszélve, hogy kismillió Losers című film van már a polcon. A lényeg, hogy most nem olyan életművészekről van szó, akik felvették az etióp állampolgárságot, hogy kritikán aluli teljesítményt nyújthassanak valamelyik sportágban a téli olimpián, hanem nyolc olyan történetet kapunk, aminek mindegyike remek alternatívát nyújt a napjainknak a győzelemre fixált, egész életeket maga alá gyűrő profi sportjára.

Mivel remekül megkomponált félórás kisfilmekről van szó, így a sztorikból nem is lőnék le semmit, hogy megmaradjon az izgalom. De annyi azért legyen itt, hogy vannak történetek a nyolcvanas és a kilencvenes évektől kezdve egészen a napjainkig. A sportági szórás is meglehetősen eklektikusra sikerült, van egy színes bőrű, a vetélytársainál sokkal jobb adottságokkal bíró, de önfejű műkorcsolyázó, a profivá válás valahány lehetőségét elpackázó kosárlabdás, egy női kutyaszános, egy curlinges, aki miatt át kellett írni a szabályokat, egy francia golfozó, egy hosszútávfutó, aki nem tudta a futást a családja mögé helyezni, egy boxoló, akit az erőszakos apja kényszerített rá a sportra, és egy kiesés ellen küzdő focicsapat.

A nyolc kisfilm hangulatilag is egészen eltérő, a szerethető kisvárosi komédiától, az élethalál közti pillanatokon át a személyes drámákig szinte minden húr megpendül, ami szóba jöhet. Mindössze az fűzi össze a történeteket, hogy a szereplőik kudarcot vallottak. De a kudarc fogalma is folyamatosan felülíródik, hol pályaelhagyással, hol szempontváltással, hol pedig amolyan kopernikuszi fordulatként a sport megreformálásával. Mert igen, volt olyan sportoló, aki a sörözős cigarettázós hőskorban nem tudott nyerni, majd lemondott minden ilyesmi külső romantikáról, és végül miután mindent megnyert egy új taktikával, folyamatosan kifütyülték, hogy: "ez unalmas."

A Losers így olyan lesz, mint a Dosztojevszkij által képviselt polifonikus regény. A nyolc történetben megszólaló arcok őszintén vallanak múltjukról, jelenjükről, sokszor könnyekig hatóan, Mickey Duzyj rendező pedig szinte teljesen háttérbe húzódik, és nem akar az egészből egy nagy igazságot leszűrni, hogy - teszem azt - "csak magaddal küzdesz." Sokkal inkább arról szól a Losers, és de rossz itt ezt a szót leírni, hogy mindenkinek megvan a saját maga története, és nincs az a vesztes, aki ne lenne egyszerre győztes is, ha menet közben megtalálja önmagát.