Persze nem is vártunk kevesebbet egy olyan antológiától, mely felett David Fincher és Tim Miller bábáskodott, sőt, olyan nagyágyúk is részt vettek a projektben, mint a magyar Digic Pictures. A Szerelem, halál és robotok első évada 18 rövidke alkotásból áll, melyek – egy különösen kurta 5 percest leszámítva – egyenként átlagosan negyed órára kérik a néző figyelmét. Az egyes epizódok mind az animációs stílus, mind a téma tekintetében különböznek, ami nem is csoda, hiszen mindegyiket különböző szerzők novelláiból, más-más stúdió adaptálta a képernyőre.

Az egyik részben brutális cyberpunk világot láthatunk videojátékos grafikai körítéssel, majd a fotorealizmushoz közelítő megvalósításban érkezik egy űrhorror, aztán anime stílusban fröcsög a vér, és simán befér még egy élőszereplős szösszenet is. A közös nevező, hogy mindegyik alkotás elképesztően látványos és izgalmas, még akkor is, ha némelyiknél érezhetően a külcsín felé tolódott el a hangsúly a belbecs kárára.

Fanyalogni azonban nincs okunk, hiszen az egyes részeket még akkor is hatalmas élmény nézni, ha a mondandó éppen nem is annyira vaskos, mint például az ilyen téren csúcspontként is felfogható Zima Blue című epizód esetében. A LOVE DEATH + ROBOTS elképesztő stíluskavalkád. Külön dicséret jár a már említett budapesti Digic Picturesnek, mely a The Secret War című utolsó részben leteszi az asztalra az egész évad legjobb fotorealisztikus CGI-jét.

Arra egyébként simán fel lehetne építeni egy vitakört, hogy melyik rész a sorozat vizuálisan legerősebb darabja. Én a részemről a The Witness címűre szavaznék, melyben egy meztelen sztripper menekül egy gyilkos elől, de a japán animáció szerelmesei egészen biztosan a Good Hunting című, egyébként valóban lenyűgöző epizód mellett teszik le a voksukat.

Nemcsak a megvalósítás és a téma, de a hangnem is részről-részre változik. Az éjsötét horrortól az akciófilmen keresztül az agyament poénkodásig van minden, mi szem-szájnak ingere. Ha így nézzük, a két véglet a Beyond the Aquila Rift című, iszonyatosan nyomasztó sci-fi-horror, melyben egy űrhajó legénysége valahogy az ismert univerzum határain kívül ébred egy csillagközi utazás után, a másik pedig az Alternate Histories című blődli, mely azt taglalja, mi lett volna, ha Hitlert gyerekkorában agyonveri egy csapatnyi begőzölt zsidó.

Bár a sorozat darabjaitól általában nem idegen a humorérzék és az irónia, a gyenge gyomrúak jobban teszik, ha kétszer is meggondolják, mielőtt rátenyerelnek a lejátszás gombra. Az alkotók ugyanis egyáltalán nem spóroltak a sokkoló jelenetekkel. Nemi erőszak, kínzás, gyermekgyilkosság, testhorror, mindből sikerült egy adagnyit betárazni az arzenálba. Animációról van szó, így elméletileg a stilizált erőszaknak csak tompán kellene szólnia, de valójában a meredekebb jelenetek elég szépet ütnek. A szemeidet talán nem fogod eltakarni, de annyira túl jól sem fogod érezni magad, ha érzékeny vagy az ilyesmire.

A LOVE DEATH + ROBOTS amolyan Black Mirror-pótlék is lehetne, de végeredményben talán még annál is többet nyújt, hiszen audiovizuális tekintetben elképesztő élmény. Mivel epizódról epizódra új technikákat alkalmaz (mondjuk lehetett volna kevesebb fotorealisztikus CGI és több hagyományos animáció), a nézőnek szinte 15 percenként újra kell kalibrálnia a látóidegeit. Okos a témaválasztás is. Bár egyes részek látszólag nagyon messzire visznek az emberiség aktuális problémáitól, valójában könnyen le lehet róluk fejteni olyan üzenetet, ami ma is érvényes.

A Netflix jó lóra tett, amikor odadobta a gyeplőt a Fincher és Miller vezette kreatív masszának. Egy őrületesen pörgős, lüktető évadot kaptunk, mely hihetetlenül izgalmas szórakozás a szemnek, a fülnek és az agynak egyaránt. Ebből jöhetne még nagyon nagyon sok évad, legalább ebben a minőségben.