Hogy miért gondolták, hogy a Macskák ilyen formában elmenne mozikban, mit elmenne, gigantikus siker lenne 2019 karácsonyán, azt valószínűleg már senki sem tudja, vagy legalábbis mindenki ujjal mutogat a másikra, mert ezt felvállalni senki sem fogja. Lehet ezt szépíteni, de a Macskák az iszonyat maga. Annyira rettenetes, hogy tulajdonképpen az ember önként és dalolva vesz jegyet utána a színházi változatára, hogy rendbe tegye magában a dolgokat. Muszáj, mert ez az alapanyag többet érdemel.

Tom Hooper, aki egykor olyan filmeket adott a világnak, mint A király beszéde, valószínűleg a cibetmacska ürülékéből főzött kávétól meglátott valamit a világ egyik leghíresebb musicalében, és senki nem volt a környékén, hogy nagyjából a film forgatásának kezdetén pofán verje egy büdös lazaccal. A Cats ugyanis nem véletlenül a világ egyik legsikeresebb musicale, ami színházban tökéletesen működik, és magába rántja a nézőjét, de ahhoz meg kell teremteni a varázslatot, amit csak a legritkább esetben hívnak szar CGI-nak és inkompetens rendezésnek.

Mert hát ne szépítsük, a Macskák nagy részét olyan ótvar CGI alkotja, amit még a ZS-horrorfilmesek is sikítva röhögnének körül, és ha azt mondod, hogy te már ezt megmondtad a trailer alapján, akkor nem, még nem láttál semmit. Az előzetesek ugyanis szépen megpróbálták elfedni azt a technológiai tragédiát, ami a film nagyjából 99%-át körülöleli, de olyan szorosan, hogy bele is döglik a szorításába.

Hogy a macskák ijesztőnek tűntek? Lehet, de ez a film nem azért ijesztő, ahogy a szereplőit megalkották. Azért ijesztő, mert ekkora produkció (nagyjából 100 millió dolláros a költségvetése) ilyen szintű igénytelenséget még talán nem is mutatott. Ezt a filmet nem feljavítani kellene. Ez a film befejezésre vár. Ilyen állapotában vásznakra küldeni a legnagyobb felelőtlenség volt, amit egy nagy stúdió el tudott követni, hogy a száncsengő hangját a kassza csörgése nyomhassa el a bejgliillat közepette.

Csak pár példa: James Corden egyik jelenete alatt a színész egyszer csak átlátszóvá válik, és áttűnik rajta az utca köve. Taylor Swift arcáról hol eltűnik, hol megjelenik a CGI-maszk, ami egyébként minden egyes színészen rezeg és néha nem pontosan a színész fejével együtt mozog. A szereplők lábai valamilyen oknál fogva nincsenek fényelve bokától lefelé, így tökéletesen leválnak a CGI-padlóról, már ha egyáltalán érintik azt, és nem centikre a föld felett táncolnak, vagy nem tűnik el a lábfejük egy része a padlóban, mintha valami bugos játékban lennénk. Az egyik jelenetben CGI-vizet töltenek az egyik szereplő szájába valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, de a minősége olyan, hogy azt már 20 éve is megmosolyogtad volna egy PC-s játék átvezetőjében.

És ez csak pár példa. Igen, ennyire rossz a helyzet. De most mondhatnád, hogy üsse kő, a béna megvalósítást még simán elviheti a hátán a film többi része, de nem, a Macskák akkor is rettenetes lenne, ha nem az ötéves Pistike animációit kellene nézni. Erről pedig Tom Hooper tehet. Láthatóan az volt a fejében, hogy nagyon kellene már a világnak egy újkori klasszikus musical, egy igazi old school fajta, amiben egyébként van is ráció. Az olyan musicaleket, mint a Hair bármikor szívesen nézzük újra, és jó ideje tudjuk már, hogy nem lehetetlen vállalható filmet készíteni zenés színházi darabokból sem.

Hoopernek viszont elgurult a gyógyszere. Rettenetes arányérzékkel rakta össze a filmjét, mivel egyszerre akar old school és modern, hangos és drámai, színes-szagos és érzelmes lenni, de mint egy elefánt a porcelánboltban, akárhová merészkedik, csak kárt okoz. Már az első percekkel eléri, hogy inkább kínosan feszengj a székedben ahelyett, hogy megjönne a színházi varázslat, ami odaláncol a színpad elé, egyszerűen izgága módon ide-oda lökdös, közben bizarr hangulatot áraszt, így pedig képtelenség közel kerülni hozzá, és már csak azt várod, hogy végre vége legyen ennek a rémálomnak, hazamehess és átgondold az életed.

A legrosszabb az egészben az, hogy a színészek nem vették félvállról a dolgot, mindenki megpróbálja a maximumot nyújtani, de a CGI és a rendezés totálisan hazavágja a munkájukat, egyedül talán Jennifer Hudson tud még így is egészen nagyot menni ebben az ámokfutásban, és úgy énekli el az Éjfélt (többször is), hogy már-már azt veszi észre az ember, hogy csoda történik. De nem. Utána minden megy tovább, Hooper elkapja a kormányt, Pistike pedig továbbra is a Painttel szeret dolgozni.

A Macskák bődületes bukta lesz, az első hétvégéjén csak 10 milliót hozott, ami rettentően kevés, és nem is értem, hogyan gondolhatta a Universal, hogy ezt a félkész, zavaros, jó alapanyagból készült, jó színészekkel teli, de szörnyen megrendezett filmet ki merte küldeni a nagyvilágba. Hiába a szuper szereposztás, szinte minden színészt sajnálsz egészen a film utolsó pillanatáig, aztán megpróbálod elfelejteni, és inkább tényleg csak színházban nézni újra.

Jaj, és ami a legszebb: a szinkronos változatot volt szerencsénk megnézni, ami azt jelenti, hogy a filmben nagyjából 10 sort magyarul lehet meghallgatni, a többi ugyanis feliratozott ének. Ez egy 110 perces alkotásnál annyira kevés, hogy simán feliratozni kellett volna a teljes szöveget, főként azért, mert pl. az első magyarul hallható beszéd az egyik ének közben hangzik el, bőven a film kezdése után sok-sok perccel. Teljes káosz. A macska rúgja meg…