Jól lopni persze lehet, Tarantino tudna erről mesélni, de a Made In Italy szégyentelenül, erőlködés nélkül próbálja újra eladni neked, amit már sokkal jobb filmekben láttál, és ez az igazán nagy baj vele. Ez tulajdonképpen A pénznyelő és a Bor, mámor, Provence összekutyulva, vegyítve némi Csokoládéval, amit elvileg könnyedén el kellene vinnie a hátán, hogy Liam Neeson az ilyen filmekben nagyon jó, és most a fiával együtt játszanak, ami eleve megér egy mozijegyet.

Neeson fia, Micheál Richardson viszont sajnos egyelőre nem a fater szintjén mozog, kifejezetten béna a drámában, ebben a filmben pedig a drámázásnál több már csak két dolog fordul elő: rothadó szobák és érett paradicsomok. Mert ha már Toszkánában vagyunk, akkor legyen tele a film paradicsomos tésztával, nehogy már ne korgó gyomorral jöjjünk ki a teremből, a fenébe is!

A sztori végtelenül egyszerű, de ezzel még nem is lenne baj. Jack egy londoni galériát vezet, de volt felesége úgy dönt, hogy eladja a feje fölül, ezzel elveszíti imádott munkáját is, viszont egyhónapnyi határidőt kap arra, hogy szedjen össze annyi pénzt, amennyivel megveheti a munkahelyét. Jacknek és apjának, a híres, de már régóta nem dolgozó Robertnek van egy toszkán villája, úgy döntenek, hogy eladják. Csak hát a ház majd’ összeomlik, így pedig nem lehet eladni. Elkezdik hát felújítgatni, közben persze a szomszédban van jó nő, gyönyörű a táj, hangosak és szenvedélyesek az olaszok, süt a nap, jók a borok, veszélyesek a házba szorult mosómedvék, magyarul minden megtörténik, amit ettől a filmtől vársz.

De pont az és pont úgy. Ami azért gond, mert pontosan tudod, hogy ezt a filmet már többször is láttad, és még csak meg sem próbálják egy picit megcsavarni a sztorit, hogy ne érezd úgy, hogy egy pici paradicsomlével és bazsalikommal felhígították a Bor, mámor, Provence-t, meg a Napsütötte Toszkánát, és bár Liam Neeson tényleg mindent megtesz azért, hogy emlékezetes legyen, tulajdonképpen a pizza ízén kívül a szádban semmit sem érzel majd utána.

Azért vicces ez, mert igazából még csak nagyon mérges sem lehet az ember erre a filmre, nincs benne ötlet, iszonyúan sablonos, de nem fáj, Neeson pedig rettentően élvezi, hogy végre nem kell keménykednie a húszezredik tök egyforma akciófilmben, jól is áll neki ez a mogorva szerep egy romantikus filmben, a családi dráma pedig abszolút működik, pláne azért, mert apának és fiának az életben is hasonló története van, Liam felesége, Micheál mamája, Natasha Richardson 2009-ben egy baleset következtében meghalt, a fiú pocsék színészi játéka viszont sokat ront az összképen.

A Made In Italy ráadásul semmit nem mond el Olaszországról, csak azt, amit mindenki tud: az olasz kaja finom, az olasz nők szépek, mindenki élvezi az életet, mindenki hangos és ha kell, ha nem, életigazságokat puffogtat, ha valaki részeg, akkor nagyon részeg, de a lényeg, hogy a szenvedély minden pillanatukat áthatja.

És igen, pont az a film vége is, amit sejtesz, mert hát mi más lenne, ha nem jönne a happy end kegyetlen precizitással, akkor valaki túlsózná a paradicsomszószt, az meg kinek lenne jó?! Liam Neesonnak már kijárna egy minőségi feelgood film, nem egy olyan, amit csak úgy hanyagul összedobáltak, mert majd a szép táj úgyis elviszi a balhét, közben meg úgy néz ki az egész, mintha egy délutáni BBC-film pörögne a nagyvásznon.