A régi, akarom mondani az igazi Madonnának utoljára 2008-ban jelent meg sorlemeze, amely után turnézott egy sort, Budapest legnagyobb istállójában is fellépett, majd nekilátott W.E. című filmje rendezésének. Közben a popbiznisz játszóterét elég rendesen átalakította az új Madonnának kikiáltott Lady Gaga, ezért mindenki kíváncsian várta, hogy a visszatérő Ciccone asszonyság mit gurít. A végeredmény egyáltalán nem meglepő. Mondhatni KZPSZR.

A 2000-es években íródott Madonna cikkek és kritikák állandóan visszatérő refrénje valahogy így hangzik: az énekesnő azért vívta ki magának a pop nagyasszonya címet, mert egyrészt több tucat remek sláger köthető a nevéhez, másrészt az aranyévekben mindig egy lépéssel az aktuális trendek előtt járt, ezért a női popszcéna versenyzőit többnyire csak a visszapillantóból látta. Na ez az elmúlt pár évben a legkevésbé sem jellemző hősnőnk karrierjére.

Ha elfogadjuk az állítást, miszerint az utolsó igazán előremutató Madonna lemez a Ray Of Light volt, akkor további érdekes megállapításokra juthatunk. Ugyanis az 1998-as, egyöntetű kritikai sikernek örvendő kiadványra picit sem volt jellemző a Like A Prayer grandiózussága, sem az Erotica és a Bedtime Stories hormontúltengése, sokkal inkább egy személyes vallomásról van szó egy érett előadótól, akinek időközben gyereke született és még a Kabbalával is szerelembe esett. Ennél is fontosabb, hogy a Ray Of Light azért tökéletes poptermék, mert összefoglalja a kor trendjeit, de túl is lép rajtuk és van egy jellegzetes hangzásvilága, ami arcot ad minden egyes dalnak. Az ezt követő Music LP-n megint a táncparkettre fordította vigyázó tekintetét a művésznő, az American Life merész lépés volt, de az eladások terén alulteljesített, ezért a nagykiadó megtiltotta a kísérletezést, és a Confessions On A Dance Floor , illetve a legutóbbi Hard Candy már az adott kor trendjeit szolgálta ki. Madonna pályája tehát fordított ívet ír le a Ray Of Light óta, mivel minél idősebb a nagyasszony, annál fiatalabb célközönségnek rázza a seggét, ahelyett, hogy fokozatosan megkomolyodna. Amúgy egészségére váljék, mivel jó kondiban van a kedves mama, még azt is elhiteti velünk, hogy nem a midlife crisis miatt vonaglik úgy legújabb klipjeiben, mint mondjuk a fele annyi idős Gaga, hanem tényleg élvezi a dolgot, továbbá a plasztikai sebészet és orvostudomány is mögötte áll, szóval szíve joga fiatalabbnak érezni magát, még ha ez sokaknak nem is tetszik.

Az MDNA a Warnerrel való szakítást követő első kiadvány, a dalok pedig az énekesnő minden korszakából tartalmaznak néhány elemet. Madge lánya, Lurdes is vokálozik az egyik dalban, a marketing gépezet pedig ezúttal is tökéletesen működik: még a csapból is a friss nóták folynak - akár jó, akár rossz számokról van szó, addig csapatják őket, amíg tényleg slágerré válnak. Közben volt egy látványos szuperbóvli is a Superbowl döntőben, amitől jobb reklám nem is kell egy érkező lemeznek, M.I.A. még a középső ujjacskáját is megmutatta a kamerának, amiért meg is kapta a dádát attól a nagyasszonytól, aki néhány lemezén többet lihegett, mint énekelt, égő keresztek alatt sétafikált a Like A Prayer klipjében, a Madonnával az ágyban koncertfilmben pedig sörösüvegen mutatta be, hogy szopnak a nagylányok. Mindezek ellenére a Gang Bang című új dalban hosszasan mesél arról, hogy nyírt ki egy ribancot, a Girl Gone Wild klipjében pedig úgy riszálja magát a bővérű MILF, mint Rihanna, szóval csupa ellentmondásba ütközünk, ahogy maga az MDNA is maga az ellentmondás: egyrészt vannak rajta dögös és bevállalós klubszámok, valamint merészebb szövegek, másrészt mindig visszacsúszunk a rádió- és családbarát pop folyóhomokjába.

Azért nem olyan rossz a helyzet, nem kell megijedni, csak azok a rajongók, akik nem csak azért szeretik Madonnát, mert táncolni lehet a számaira, minden bizonnyal bizakodóbbak voltak, amikor kiderült, hogy a Timbaland és Pharrell Williams nevével fémjelzett Hard Candy szopás után ismét William Orbit veszi kézbe a dolgokat, akinek fontos szerepe volt abban, hogy a Ray Of Light olyan lett, amilyen. Orbit azonban messze nem kapott teljhatalmat a dalok felett, további remek és kevésbé penge dalszerzők és producerek dolgoztak a 12 számon, köztük olyan horribilis jelenségek is, mint az LMFAO vagy a Benassi testvérek, ami azt hiszem elég sokat elárul arról, mennyire profitorientált munkáról van szó. Azt is tegyük hozzá, hogy bár David Guetta nem szerepel a listán, hatása nagyon erősen érződik, ami megint csak rossz hír azoknak, akiknek nem az öröm miatt ver kétszer annyit a szíve, ha a Balaton Sound kedvenc fellépőjének nevét hallja.

A korábban említett új számok mellett van itt nekünk egy I’m Addicted című klubhimnusz, ami pont azért jó, mert nem feltétlenül rádióslágernek szánták, ezért nem hintették be cukormázzal. A Turn Up The Radioban a nyolcvanas évekbeli Madge dalok énektémája keveredik ”dévidgettás” electronicával, a Give Me All Your Luvin’ egész konkrétan egy gagyi szám, de még mindig jobb, mint a lemez mélypontja, a Some Girls, ami gagyi és idegesítő egyben. A Superstarban indie gitár és electropop fonódik össze, az I’m A Sinner jó darabig Duffy-t idézi, aztán Beautiful Stranger lesz belőle, a Love Spent klasszikus töltelékszám, ezt követően pedig eluralkodik Orbit melankóliája a második félidő végén, a Falling Free például izgalmas befejezés, feltéve, ha valaki képes kivárni.

Bármit mondjanak is a kritikusok, a MDNA tuti anyagi siker, a turnén pedig szépen lehet variálni az új dalokat az elmúlt évek Madonna slágereivel és régi klasszikusok up-to-date verzióival. Azt azért nem kéne elfelejteni, hogy ez is csak egy lemez, szóval semmivel sem kell többet vagy kevesebbet foglalkozni vele, csak mert a Madonna név szerepel a borítón. Nálunk például 3 csillagot érnek a pop már rég nem annyira nagyasszonyának tutira játszó új számai, melyek pár hónapon belül nyom nélkül törlődnek emlékezetünkből.