– Azt mondtad egy interjúdban, hogy az új lemezetek, a Futurology az egyik legoptimistább Manics-album. Mi történt veletek?

– Inkább azt mondanám, hogy kifelé tekintő, mintsem optimista. Nem hiszem, hogy a kifelé tekintés és az optimizmus ugyanazt jelentenék. Persze azért van benne optimizmus azok miatt a tapasztalatok miatt, amelyek az utóbbi évtizedekben értek minket. Már nagyon hosszú évek óta alkotunk egy csapatot, nagyon régóta turnézunk, főként Európában, ennyi idő alatt változtunk mi is, és ez főként azért van, mert öregszünk. Furcsa dolog ez, mert például odáig jutottunk, hogy szeretjük azt az ideológiát, amit Európa közvetít, de nem szeretjük azt az intézményrendszert, ami összefogja.

– Nem vagytok túlságosan Unió-pártiak…

– Nem. De azt sem mondanám, hogy teljesen szkeptikus lennék az Európai Unióval kapcsolatban, mint ahogyan a legtöbben azok Nagy-Britanniában. Nem annyira támogatom azt, ami Brüsszelben történik. Szóval ha van a zenénkben némi optimizmus, az magától Európától származik, a kultúrától, történelemtől, de azért akad benne némi kiábrándultság a politikai korrupció miatt. Ettől nem mondanám szimplán optimistának, hanem kifelé tekintőnek a Futurology-t.

– Nagyon rákaptál arra, hogy városokról vagy komplett földrészekről írj dalokat. Tokió, Ausztrália, Moszkva, Európa. Miért alakult ki ez nálad?

– Erősen kapcsolódom ezekhez a helyekhez. Szeretem őket. A kedvenc bandáink régen, mint a The Clash, a Public Enemy vagy a Sex Pistols nem írtak dalokat ilyen jellegű kapcsolatokról sem, nem voltak szerelmes számaik. Rengeteg indie-t hallgattam régebben, olyan bandákat, mint a Magazine vagy a The Smiths, de ők sem írtak dalokat arról, hogy egy lány találkozik egy fiúval, vagy ne adj isten egy fiú egy fiúval vagy egy lány egy másik lánnyal. Ezek a zenekarok voltak a tanáraink, de ők inkább arra tanítottak minket, hogy írjunk lemezeket ösztönösen, hogy minden a tudatalattiból jöjjön. Viszont mi egy kicsit másképp gondolkodtunk.

– Miben jelentkezett ez?

– Abban, hogy zenészként nagyon könnyű folyamatosan csak magadba tekinteni, mi viszont inkább azt figyeltük, mi zajlik körülöttünk. Emlékszem, egyszer egy The Clash-interjúban olvastam fiatalkoromban, hogy ha valaki dalt akar írni, akkor csak nézzen ki az ablakon, csak lépjen ki az ajtón, és máris jönni fog az ihlet. És ez igaz. Mi egy nagyon politikaorientált Európát láttunk tiniként Walesben. Zajlott a bányászok sztrájkja, a kormány megpróbálta elpusztítani azt a térséget, amiben felnőttem, emiatt nagyon dühösek voltunk tiniként, és erről kezdtünk dalokat írni.

– Kiadtatok mindent magatokból?

– Hatalmas megkönnyebbülést éreztünk. Katartikus volt, úgy éreztük, igazságot teszünk, jót teszünk. Ha azok közé az előadók közé helyezzük magunkat, akiket csodáltunk, akkor sokkal kifelé tekintőbbek voltunk, mint ők.

– Mostanában mennyire vagy még dühös?

– Negyvenöt éves apa vagyok, már nem annyira lehetek dühös.

– Ó, dehogynem!

– Nem, ennyi idősen inkább már csak aggódsz (nevet). Szerintem elértem az életemnek azon szakaszához, ahol már nem lesz számomra annyira fontos a politika. Ezt még sosem mondtam, és nem is hittem volna, hogy egyszer ki fogom mondani. Ha például holnap szavazást írnának ki, életemben először nem tudnám, kire szavaznék. Csalódtam a Munkáspártban, akikre mind én, mind a családom a legnagyobb természetességgel szavazott, nem tudnám őket választani, ha most kellene, de sajnos más politikai pártot sem. Két recesszió is elérte Walest, számtalan háborúba vontak minket bele, és nem sok zenész látta mindezt, hogy megírja.

– Miért történt benned ez a változás politikai téren?

– Nem vagyok benne biztos. Talán azért, mert halott ideológiát közöl mindegyik párt. Csalódott vagyok egyébként azért is, mert a fiatal brit bandákba nem szorult túl sok lelkesedés a politikai témák iránt. Nem vádolom a zenekarokat azzal, hogy nem érdekli őket a téma, csak nem értem, hogyan nem tudnak erről írni.

– Nemrég egy interjúban elég keményen bíráltad a fiatal bandákat azért, mert mind egyformák. Van azért olyan, akit kedvelsz?

– Persze, rengeteg új lemezt hallgatok. Szeretem Kurt Vile-t például, bírom a War on Drugst és Cate Le Bont is, be is szereztem mindegyikük új lemezét idén néhány másik új előadóéval együtt. Elég sok lemezt vásárolok egyébként, de nem azért keresek zenét, mert az valamilyen módon reagál a jelenlegi kultúrára vagy a politikára. Ez szerintem teljesen kihalt már a zenékből. A dalok kedvéért hallgatom a dalokat. Azok a lemezek, amelyekről az előbb beszéltem, mind az ideológia haláláról és az internetről szólnak, mert ezek változtatták meg teljesen a világot.

– Megölték például a rock’n’rollt?

– Azt elérték, hogy az emberek elegendőnek érezzenek egy gombnyomást egy online petíció esetében, és ne akarjanak dalt írni arról, amiért kiírták a petíciót. Szerintem túl öreg vagyok már, lehet, hogy erről van szó.

– Folyton öregezed magad, de azért még nem vagy éppen fél lábbal a sírban.

– Tényleg más ember lettem. Ugyanaz az értékrendem, ugyanazt hiszem, mint régen, de nem tudtam alkalmazkodni a modern korhoz. Soha életemben nem küldtem el egy e-mailt sem. Sosem töltöttem le semmit. Itt van például a telefonom (előhúz egy őskövület fél tégla mobilt).

– Oké, értem…

– Tisztában vagyok a politikusok neveivel, a történésekkel, mert nézem a híradót, hallgatom a rádiót, olvasom az újságokat, jól informált vagyok, de nem tudok mit kezdeni azzal például, ami a kezedben van.

– Azt azért jobb, ha tudod, hogy ami a kezemben van, egy két generációval a jelenlegi előtti telefon.

– Lehetséges, de mindegy is, a lényeg az, hogy az internet mindent megváltoztatott ezen a világon.

– Nem követed a jelen technológiáját, de Futurology címen jött ki az új lemezetek. Kicsit ironikus…

– Én a jelenben élek, elköteleztem magam a jelen iránt, azok iránt az emberek iránt, akik munkanélküliként élnek Nagy-Britanniában, érdekel, hány új gyárat húznak fel és hány régi megy csődbe. Csak éppen nem kapcsolódom minden módon ehhez a jelenhez.

– És hogyan kapcsolódsz egy új szólólemezhez? A The Great Western már nyolc évvel ezelőtt jött ki, és nagyon remek album volt.

– Nagyon köszönöm! Nem lesz új szólólemez, mert nem élveztem, hogy elszakadtam a bandától. Én inkább csapatban működöm.

– Nincsenek is olyan dalaid, amelyeket nem tudtál bevinni a Manic Street Preachersbe?

– Minden dalomat a zenekarnak írom. Furcsa volt, hogy elszakadtam a legjobb barátaimtól, akiket egészen kölyökkoruk óta ismerek, az, hogy kiléptem mindebből, sokkal kevesebbet adott, mint az, amikor velük együtt zenélek. Nagyon furcsa banda vagyunk, egész életünkben ismertük egymást.

– Ez nem annyira hangzik furcsának, inkább előnyös, ha tényleg mindent tudsz a másikról.

– Lehet, hogy rossz szót használtam. Nem furcsa, hanem inkább nagyon ritka. A legtöbb bandában csak pár éve, vagy rövidebb ideje ismerik egymást a tagok. Én meg öt-hat éves koruk óta ismerem a többieket. Közös történelmünk van, közös élményeink, bizonyos értelemben közös az értékrendünk is. Eléggé nehéz mindebből kilépni. Egy intézmény vagyunk.

– De jó intézmény…

– Néha (nevet). Néha viszont egy igen furcsa intézmény, de jó ez így.

(Fotók: Mohai Balázs)