Peter Berg, a hazafias tölténytárral sosem fukarkodó, színészből lett akciófilmrendező nem egy, nem kettő filmet csinált már Wahlberggel összefogva, most viszont tényleg csak a fegyvereken találták meg a fogást. 22 mérföld. Kritika.
Valahogy úgy lehetett ez régen, hogy a két férfi, akik zordan is tudnak nézni, pont úgy, ahogy nézni kell azokban a mozikban, amiket együtt készítettek, találkoztatták tekintetüket, s rájöttek, hogy ebből még valami jó is lehet. Lett is, olyan filmek, mint A túlélő, A mélytengeri pokol és A hazafiak napja, amelyek műfajilag nagyon, egyébként meg eléggé rendben vannak – Berg int Wahlbergnek, mikor kell hazafiasan zordan nézni, ő néz, közben pedig céloz, életet ment, vagy nyomozva teszi ugyanezt, ahogy épp az aktuális produkció megkívánja.
Most is valami ilyesmit szerettek volna együtt létrehozni, csak most Wahlberg egy enyhén autista – s enyhe autizmusát persze szuperképességként hasznosító – CIA-szupercsávót alakít, aki szupercsajokból és szupercsávókból (meg a röhejes parókával alibiző John Malkovichból) álló szupercsapatával oldanak meg technikai szuperkütyükkel megtámogatott szupertitkos szuperakciókat. S a 22 mérföld arról szól, hogy milyen szupernehéz a legújabb szuperakciójuk, amely során ki kell menekíteniük egy rendőrtisztet egy távol-keleti országból. Csupán 22 mérföldet kéne vele megtenni a repülőig. De ez a „csupán” persze kicsit sem igaz. Hanem és sőt!
Berg tényleg számtalanszor bebizonyította már, hogy tud akciójeleneteket vezényelni, de most mintha kicsit túl sok kávét ivott volna hozzá – a forgatási helyszíneken és a vágószobában egyaránt. Rángatózik a kamera, megőrül a fókusz, néha semmit sem látunk az eseményekből, máskor meg már nem is akarunk, annyira idegesítő, hogy még nekünk kéne igyekezni. Pedig, ha valamiben menő lehetne a 22 mérföld, akkor azok az akciózások, mert hát a többi, ami az úgynevezett történetre tartozik, nem több, mint fontoskodó gesztusokkal előadott konteo-marháskodás.
Wahlberg és csapata csak úgy löki a szakzsargont, a párbeszédekben (meg a sorok között is) tízmásodpercenként figyelmeztetnek minket, hogy a politika korrupt dolog, s senki sem (meglepetés!), vagy majdnem senki sem az, akinek látszik. Elképesztő, valóban elképesztő, csak közben azért nem ártott volna valami filmféleséget is készíteni mindehhez, hisz attól már hadd ne kelljen hátast dobunk, hogy egy ilyen kémfilmben vannak árulók, meg összeesküvések – még akkor is, ha tudjuk, hogy Berg mindig is hajlamos volt kicsit túlértékelni filmjeinek erejét és szerepét, s szeretett finoman kifelé üzengetni.
Hogy most pontosan mi is volt az üzenet, nem egészen világos. Mi csak szórakozni jöttünk, de a végére mégis megfájdult a fejünk. Sebaj, 22 mérföldnyi sétától csak kitisztul valahogy.