Szerkesztőségünk tagjai nem is lehetnének ennél különbözőbb emberek. Van, aki techguru, van, aki egy jó koncertért elmenne Katmanduba gyalog – mások pedig képesek összeveszni egy all star-csapat összeállításán. Egy dolog azonban mindannyiunkban közös, pontosabban kettő: imádunk olvasni, és gyakorlatilag nincs szabad időnk. Ezt a kettőt próbáljuk összehozni nap mint nap. Van, aki a vécén olvas, van, aki a kádban, van, aki a villamoson egyensúlyoz a könyvével – az olvasmányainkat azonban semmi pénzért nem adnánk.

Valljuk, hogy a ma emberének is egészséges igénye van az olvasásra – és ez alatt nem a napi online hírek átfutását értjük. Úgy döntöttünk, egy éven keresztül minden héten megosztjuk olvasóinkkal, épp milyen könyv akadt a kezünkbe. Lesz szépirodalom, sci-fi, üzlet és lektűr – mint ahogyan a könyvespolcainkon is váltakoznak a műfajok és szerzők. Előkerülnek majd régi nagy klasszikusok és vadonatúj csemegék, a lényeg, hogy megmutassuk: mindent megteszünk, hogy hozzájuthassunk a heti könyvadagunkhoz. Mondhatni: minden hét könyvhét!

Lássuk tehát, ki mit olvasott az első héten.

Jóleső borzongás

Mire vágyik az ember ilyenkor, nyáron? Izgalomra, eseményekre, egy kis hűsítő borzongásra, ami kiszakítja a hétköznapokból. Nem véletlen, hogy ilyenkor ugrásszerűen megnő a krimifogyasztás: nincs is jobb annál, mint egy Agatha Christie-sztorit bogozgatva süttetni magunkat a tengerparti napon. Manapság mégis fájdalmasan kevés a jófajta borzongatós könyv, így többnyire kénytelenek vagyunk a nagy klasszikusokhoz nyúlni, ha a nyaralási olvasmányokat válogatjuk, és nem szívesen merülnénk alá túlságosan a lektűr tengerébe. A Levelek az árnyékvilágból az egyik legjobb könyv, amit az utóbbi években olvastam – és tökéletesen megfelel valamennyi fenti kitételnek.

Már magát a szerzőt is jótékony, ámde balladai homály lengi körül. Szeghalmi Lőrincz a XIX. század első felében élt Ung vármegyében, a fennmaradt levelezése alapján meglehetősen izgalmas életet. A furcsa és baljós levelek láncolatát egy, a híradásokban is feljegyzett, meglehetősen bizarr eset indítja el: egy fiatalasszony eleven békákat kezd szülni, miután kínjait csak egy vajákos ember pora képes enyhíteni. És ez még csak a legkevésbé undorító láncszeme az eseményeknek, mert ezután a szó legszorosabb értelmében elszabadul a pokol. Brutális gyilkosságok, jelenések, nem evilági lények és sokkoló események követik egymást gondosan megszerkesztett sorrendben, a helyszín pedig végre nem az FBI quanticói központja, hanem a jó magyar puszta. Talán épp ezért annyira más ez a könyv, mint amihez hozzászoktunk: nincs olyan, hogy a jó mindig győz, és úgyse hal meg a főszereplő, senki és főként semmi sem az, aminek látszik, és ha azt hiszed, a szerző (akiről továbbra sem tudjuk kicsoda, és mennyi a valóságalapja azoknak, amiket leír) már nem képes kegyetlenebb lenni szereplőivel, hát tévedsz.

Igazi kis kincs ez a könyv, élvezet olvasni mindent sorát. Van benne misztikum, románc, akció, thriller, horror – mindez úgy, hogy egyik sem üti a másikat. Szerencsére kiváló cliffhangerrel végződik, úgyhogy nagy bizodalmam van abban, hogy az ismeretlen alkotó ismeretlen íróasztalán már gépeli a további borzalmakat.

Rákattantál? Katt, és hétvégén már olvashatod!

Vének háborúja

A fülszövegek persze mindig csak félrevezetik az embert, ami leginkább akkor gond, ha többet állítanak a műről, mint amennyit valójában ér, de esetünkben éppen fordított a helyzet, ugyanis Scalzi könyve nem egy szimpla military SF, annál sokkal szellemesebb, árnyaltabb és ötletdúsabb. Tény, hogy ha egy belvárosi kávéházban egy könyvet lapozgatva akarunk komoly benyomást tenni bölcsészcsajokra, akkor Murakami (ő lesz az új Coelho?) jobb választás – egy SF-regény birtokosaként tudnék mesélni, hogy bölcsészháttérrel rendelkező csajok számára mennyire unsexy a sci-fi, mint olyan – de ez ne tartson minket vissza semmiben, és akár parkokban, romkocsmákban, vagy más nyilvános helyeken mozogva bátran vállaljuk fel, hogy Scalzit olvasunk, igen, kérem, mert minket ez szórakoztat. (Középutas megoldás, hogy Murakami-borítóba rejtjük az izgalmas olvasnivalót, de ez szigorúan csak csajozás esetén indokolt.) A poén az, hogy a Lemen, Clarkon, és hasonló "szépirodalmi magasságokba" emelkedett szerzőkön szocializálódott sznob SF-fetisiszták is lenézik az ilyesmit – mondván: ebben lőnek, vannak benne idegen lények, mennyire hatásvadász – de ez se érdekeljen minket.

 Szóval, a fülszöveget hagyjuk, inkább felvázoljuk az alaphelyzetet: adott egy 75 éves amerikai öregúr, aki úgy dönt, hogy új életet kezd. Jelentkezik a hadseregbe, ahol – bármennyire is meglepő ez – nagyon örülnek neki, és be is sorozzák. John Perry hamarosan egy űrhajón találja magát, ahol a legénység úgy néz ki, mint egy kórházi elfekvő, pedig ők a Föld bolygó érdekeit védő Gyarmati Véderő új ezrede, akiket egy távoli bolygón fognak bevetni egy idegen faj ellen. (A Föld bolygó külpolitikája ebben a regényben kicsit olyan, mint az ifjabb Bush-éra, hadsereggel mennek mindenhova, ahol olaj van, meg nyersanyag.) Hogy a halom rokkantnyugdíjasból hogyan lesz ütőképes osztag, már nem áruljuk el, de azt elmondjuk, hogy Scalzi regénye jelenleg az ötödik résznél tart, besöpört vele pár díjat, és nem mellékesen őt magát pedig megválasztották a Science Fiction and Fantasy Writers of America elnökének.

A military vonal hangsúlyos, és néha picit több, mint kellene, de szerencsére az egyéb erősségek elnyomják ezt a vonulatot. A Vének háborúja tempója rendkívül gyors, aki kézbe veszi, nagy valószínűséggel két-három nap alatt végez vele, a sztori nagyon húz, és ha egy olvasnivalótól azt várjuk, hogy a szó nemes értelmében véve szórakoztasson bennünket, akkor ennél nem kell jobb. Lehet, hogy az összes kultúrsznob testvérem most fog letiltani a Facebookról, de comingoutolok: már régen robogtam végig könyvön ilyen élvezettel.

Jövő héten jövünk az újabb adaggal, addig is itt van Ibrahimovic önéletrajza, hogy ne unatkozz!