A Star Trek: Sötétségbennel csúcsra jutott az újjáélesztett moziszéria, most azonban új rendezővel és egy velejéig rajongó forgatókönyvíróval mutatja meg, hogy nincs mitől félni, maximum attól, hogy az űrben senki sem hallja a sikolyod, ha elfogy az alkohol.
A Star Trek vallás. Vallásról vallási fanatikusoknak és átlagembereknek egyaránt filmet készíteni pedig veszélyes üzem. Szinte lehetetlen. Arról nem is beszélve, hogy az „egyház” egyik feje, Leonard Nimoy 2015-ben egy igen kalandos útra indult, erről az útról azonban nem fog már nekünk beszámolni. Nagy bajban lehetett az, aki két hipersikeres Star Trek-epizód után így vágott bele egy harmadikba, pláne, hogy az őket rendező J.J. Abrams már egy Star Wars-epizóddal a háta mögött csak produceri minőségben volt jelen. A helyére pedig a driftekkel kokettáló Justin Lin, a Halálos iramban „háromtól hatig” rendezője került. Aki ezen a ponton ki akart szállni, azt abszolút megértettük. De kiderült, hogy kár lett volna.
Simon Pegg ugyanis elég pofás sztorival állt elő a Star Trek: Mindenen túlhoz, az Enterprise legénysége ezúttal egy bolygón rekedt másik hajó legénységét igyekszik felszedni, amikor is találkoznak egy igen agresszív főellennel, Krallal (Idris Elba), aki ízekre szaggatja minden idők egyik legnépszerűbb hajóját, a legénységét pedig (már aki túléli) duókra osztja akaratán kívül is, így kettecskén próbálják túlélni Krall ténykedését az ismeretlen környezetben. Krall, a maszkmesterek álma egyébként egy iszonyatos fegyver megszerzésén mesterkedik, de hogy miért, az csak lassan, a film végéig fokozatosan bontakozik ki, és maradjunk annyiban, hogy ő is elég dühös figura, akárcsak Khan volt.
Csak hát Khan figurája valahogy sokkal drámaibb volt, és olyan magasra tette a lécet, hogy nincs mese, mostantól minden Star Trek-főgonoszt hozzá fogunk hasonlítani. Idris Elba karaktere is hordoz magában egy nagy meglepetést, de nem olyan velejéig manipulatív, mint a második film genyája. Genyának persze nagyon is genya, a csapatnak tehát észnél kell lennie, ha le akarja őt győzni.
Simon Pegg és Doug Jung forgatókönyve mindenkit ki akar szolgálni, a régi rajongókat is hájjal akarja kenegetni, teleszórja a történetet utalásokkal a régi filmekre és sorozatokra vonatkozóan, csodaszépen emlékezik meg az elhunyt Leonard Nimoyról, ami ráadásul azt is finoman érezteti, hogy nagyon nagy a felelőssége a jelenlegi generációnak, hiszen igazi legendákhoz kell felnőnie, és csak tisztelettel szabad átvenni a stafétát tőlük. A fókuszban persze azért még mindig a hangos akciójelenetek állnak, de minden, ami rajtuk kívül történik, az abszolút méltó a legjobb Star Trek-pillanatokhoz.
Nyilván azok vannak előnyben, akik szerették a reboot eddigi két filmjét, hiszen még mindig inkább egy látványos blockbustert kapsz a pénzedért, mint egy a részletekbe is belefeledkező sci-fit, de az tény, hogy néha a látvány is a Trek-rajongókat szolgálja ki, ilyen közel, ilyen hosszasan ugyanis még sosem időztünk el az Enterprise felszínén az űrben, Lin minden szegletét bejárja 3D-ben, ezek az űrjelenetek pedig IMAX-vásznon egyenesen mesések, bár önmagukban nem viszik el a balhét.
A Star Trek Beyond a jól megszokott, továbbra is remek színészgárdával és egy-két új arccal még mindig egy jól castingolt, jól megírt, extrémen látványos, megbízható sci-fi blockbuster-széria, ami Justin Lin ide vagy oda, nem okoz csalódást, maximum akkor, ha egy Khanhoz hasonló főgonosz volt minden álmunk. De bárhogy is legyen, az biztos, hogy az első dal, amit meg akarsz majd hallgatni a mozi után, az a Beastie Boys Sabotage-a lesz. Mert minden problémát megold. Tényleg.