Ahhoz, hogy erre megadjuk a választ, a startvonalig kell visszagurulnunk, tavaly októberig, amikor a Ninja Tune-nál megjelent a saját nevével fémjelzett, azóta nem kis hullámverést keltett albuma. Ez ugyanis nem az a hanganyag, amiről azonnal meg tudjuk állapítani, hogy mitől működik. Sőt, éppenséggel egy olyan peremvidéken illeg, amire csak nagyon kevesen merészkednek, mert könnyen kicsúszik ott a láb alól a talaj. Emika azonban stabilan megáll rajta, mi több, itt mozog csak igazán otthonosan, a műfaji behatárolhatatlanság és a titokzatosság zónájában, amiben egyébként hihetetlenül erőteljes elektronikus hangkollázsokat képes létrehozni.

Csütörtök éjfélkor nekiláthattunk összekötögetni a pontokat Emikával kapcsolatban - ő azonban nem volt ebben egyértelmű partner, de a lehető legjobb értelemben nem volt az. Előbújt a homályból, hogy hozzálásson a mély, szellős Professional Lovinghoz, és úgy vonja mágneses mezejébe az egyébként közel teltházzá duzzadó közönséget, hogy közben jóformán egy mozdulatot sem tesz. A táncosabb, de még mindig kellően sötét Pretend után a klasszikus zongorával kezdődő, de kegyetlenül sűrű basszusokkal operáló Double Edge-nél olvadni játszott a jég: Emika lassan, légiesen mozogni kezdett, de az arcát még ekkor sem láttuk, mint ahogy a koncerten mindvégig alig.

És nem is árulkodott különösebben magáról, ha csak azt nem tekintjük annak, amikor pár kedves szót intézett a barátaihoz meg a közönségnek - hogy aztán hamar visszahulljon a pásztázó fénysugarak alá, kidomborítva a zenét. Ami pedig pont úgy szólt, ahogyan egy “sound designertől” (ez az ő polgári foglalkozása, hoppá) vártuk: hiba nélkül, minden frekvenciát - persze főleg a mélyeket - uralva, érintve valamennyi őt ért hatást, egykori lakóhelyéről, Bristolból a fájdalmas trip hop-vokálokat, jelenlegi otthonának, Berlinnek a hosszú techno-szeánszait, és még valamit a cseh gyökerekből is felfedezni véltünk, azt a fajta múltbéli mélabút, amit magyar underground zenészek is oly gyakran öleltek már keblükre.

Amikor a koncert vége felé megszólalt a fojtott dubstep egyik úttörőjével, a Kryptic Mindsszal közös, nyomasztóan szuggesztív Make You Sleep, akkor vált világossá: Emika ragaszkodik hozzá, hogy ne oldjuk fel az őt övező ártatlan rejtélyt - közben viszont lehetőség szerint élvezzük is azt, amit hallunk tőle. Ha ezzel az a célja, hogy az elektronikus zene egykori heroisztikus, ködös arctalanságát hozza vissza, amiben a zene áll mindenek felett, akkor drukkolunk neki. Mert ezen az estén sikerrel járt.