A Metro 2033 nem mai darab, alsóhangon is 10 éves az eredeti változata, a felpimpelt verzió, a Metro 2033 és a Last Light Redux is kint vannak már 2014 óta, de egyrészt még mindig nem játszott velük mindenki, aki él és mozog, másrészt a csodás Metro Exodus felnyitotta az emberek szemét a régebbi címekre, harmadrészt pedig itt a szintén csodás Nintendo Switch, ami minden régebbi címet újra érdekessé tesz azzal, hogy ott játszol velük, ahol akarsz. Olyan, mint az a hülye játék, amiben minden filmcím után oda kell biggyesztened, hogy …az űrben, és minden egyből érdekesebbé válik. Még a Kis Vuk is. Mert hát Kis Vuk az űrben… hagyjuk is.

Szóval újra itt a Metro 2033 és a Metro Last Light Redux, ezúttal Switch-re, ami azt jelenti, hogy hordozható lett, oda viszed, ahová akarod, vécére, ágyba, metróba, inkább az utóbbi érdekes helyzet, de most ez tényleg mellékes. A Metro ugyanis minden viccelődés ellenére tényleg megér egy újabb végigjátszást, mert nem véletlenül lettek klasszikusok, különösen az első része.

Igazából kicsit érdekes is látni, hogy egy 10 éves játékról van szó, mármint játékmechanikailag, hiszen a Metro 2033 még mai szemmel nézve is totálisan rendben van, frissnek hat, bár tény, hogy grafikailag nem üti meg az Exodus szintjét, de erről majd később.

A Metro pont, ahogy a Witcher, bebizonyította, hogy egy regényből is lehet értékes játékot készíteni, és nem kell sutba dobni a történetmesélést a lövöldözés, meg a vérengzés kedvéért. A Metro-játékok mindig is híresek voltak arról, hogy egy FPS-hez képest sokkal összetettebb sztorival dolgoztak, a karaktereiket pedig mindig is kidolgozták, még a mellékszereplőket is, így kicsit mindig is olyan volt, mintha egy könyvben lennél, egy olyan könyvben, ami nem elégszik meg azzal, hogy a szereplői papírmasé-karakterek legyenek, hiszen ettől éled majd bele jobban magad ebbe a szörnyűségbe.

A Metro világa úgy, ahogy van, szörnyű, egy posztapokaliptikus világban járunk, ahol egy atomháború kipusztította a Föld nagy részét, és ami fent maradt, abban nincs túl sok köszönet. Mi Oroszországban tevékenykedünk, ahol a túlélők a metrójáratokban találtak menedéket, de igazából soha senki nincs biztonságban, hiszen furcsa lények tizedelik a megmaradt lakosságot, akikkel mi, Artyom is felvesszük a harcot, de hála istennek nem Michael Bay nedves álmává válik a történet sok vérrel és robbanással, hanem valami olyanná, ami jóval árnyaltabb, és jóval megrázóbb.

A Metro még most is pont ugyanolyan sötét és megterhelő, mint régen volt, és már csak azért is megéri végigjátszani újra az első két részt, mert rájössz, hogy igazából ezek az igazán jó FPS-ek, hiszen ugyanúgy berántanak a sötétségbe, mint anno, és ugyanúgy tudsz izgulni a keményebb jelenetein, mint 10 vagy 6 éve.

De nem csak ezért kell végigtolni újra. Ha van Switch-ed, akkor köszönj szépen a konzolod legszebb FPS-einek, a Metro ugyanis handheld módban valami elképesztően szép, és hála istennek nem a dinamikus fényeken és árnyékokon spóroltak a portnál, de nem is annyira a textúrákon, magyarul bár a felbontás nyilván nem enged olyan tűéles grafikát, mint PC-n vagy a korábbi konzolos verziókon, ez a változat is csodás, ráadásul úgy fut, mint a zsíros istennyila.

Két apróság azonban akad, ami beárnyékolja az örömöt: egyrészt az, hogy hordozható módban játszva a joy-conokkal irányítani eléggé nehézkes, dokkolva viszont már kiütköznek a grafikai hiányosságok, bár még így sem nevezhető csúnyának a játék a legkevésbé sem. Másrészt a töltési idők néha meglehetősen vaskosak, pedig igazából nem indokolná semmi, hogy egy-egy pálya előtt annyit töltsön, amennyi alatt elalszol.

De ennyi, és nem több, így a Metro első két részének újrakiadása Switch-en is kötelező darab, és mivel már viheted magaddal bárhová őket, magyarul ott játszol velük, ahol csak akarsz, nincs kifogás, még a metrón is lenyomhatsz egy küldetést, vagy egy felet, aztán utána úgyis sietve távozol a felszínre.