Nevezzük hát annak, hiszen egy olyan műfajban, mint a háborús akciófilm, tényleg különlegesen nagy teljesítmény azt az érzetet kelteni a nézőben, mintha üres lenne a vászon. Mert hát ugye mi kell ahhoz, hogy a második világháború híres és sorsfordító midwayi csatáját legalább közepesen élvezhető színvonalon láthassuk egy 2019-es mozifilmben, egy, egyébként sokat tapasztalt popcornrendező tolmácsolásában? Elvileg nem is olyan sok.

Roland Emmerich, A függetlenség napjával befutott világromboló egy ideje kísérletezget a zsánerekkel, de hagyjuk is a felsorolást: az egyetlen, ami ment neki, az a katasztrófafilm. Ami mondhatni a kisujjában – csak hát, túl sokszor rázta ki belőle. Mégsem vonult vissza, hanem kipróbálta ezt, kipróbálta azt, meg amazt – s igazából mindegyikbe belebukott. És nem is az a gond, hogy ma már egy kicsit sem érdekes, amit Emmerich tud. Hanem az, hogy szórakoztató se tud lenni.

A Midway annyira kínos mozi, hogy megtekintés közben azon nosztalgiáztam, hogy amikor annak idején Michael Bay Pearl Harborát néztem, fogtam a fejem, de legalább éreztem, hogy élek. Ami Baynél bámulatosan nagyképű, s felvállaltan, grandiózusan giccses videoklip, az Emmerichnél csak egy szépen kifestett képeskönyv, ahol a harci repülők is úgy szórják a golyókat és a torpedókat, mintha csak ceruzával rajzolt vonalkák és nagyot robbanó ajándékcsomagok hullanának az égből.

Sok-sok ezer állóképből áll a Midway, melyeken hol japán, máskor amerikai katonák és megrémült, vagy éppen elszánt civilek néznek komoran maguk elé, és jobb esetben bele a kamerába. Amikor meg kinyitják a szájukat, inkább arra vágyunk, csukják vissza gyorsan, hiszen csak pátoszos klisék tudnak kijönni onnan.

Nem tudom, a hadsereg mennyire, pontosabban mennyivel támogatta a filmet, de ha a Midway egy amerikai történelmi múzeum installációjának, s nem érvényes mozifilmnek készül, sokkal jobban járt volna mindenki. Elsősorban persze a befogadó, aki nem tud azonosulni a karakterekkel (mert nem karakterek azok, hanem viaszfigurák), nem tud együtt menni a cselekménnyel (teljesen követhetetlen, mi, miért történik, ki támad kit, s miért éppen ott, és akkor teszi), a nagy háborús jeleneteknek meg inkább csak költsége volt, feszültsége semmi.

Az hagyján, hogy szegény Ed Skrein teljesen reménytelenül ráncolja a homlokát, s markolja a repcsikormányt, de a Midway az a film, ahol még Woody Harrelson is képtelen nem pocsék lenni. Pedig ő aztán egy félmosollyal is képes megcsinálni egy alig létező szerepet is – ám itt Harrelson inkább abban bízik, hogy majd nem ismerjük fel. Mert ősz a haja. Patrick Wilson meg szemüvegben csinálja ugyanezt.

Csak mi nem tudunk úgy tenni közben, mintha ott sem lennénk. Ez a mi tragédiánk!