A magyar címe olyan, mintha egy bulvárlap orrvérzésig erőlködő zugfirkásza pötyögte volna le, de ez ne riasszon el senkit! A Minden idők legelképesztőbb sörfuvarja nem túl fajsúlyos, de tanulságos, szórakoztató, és bármilyen naiv, szíve-lelke, az bizony van neki.
Közel harminc éve, amikor még ők voltak a fingós-fosós vígjátékok királyai, nem jósoltunk nagy jövőt a Farrelly tesóknak. Peter Farrelly azonban 2018-ban kivált a formációból és elindult egy teljesen új irányba, ami annyira jól sikerült, hogy Zöld könyv című filmje több Oscar-díjat is bezsebelhetett, igaz, ennek nem minden kritikusa tapsolt önfeledten. Valóban, a film szirupos naivitással közelítette meg a rasszizmus témáját, de ezt annyira könnyed és szórakoztató formában tette, a főszerepekre pedig olyan zseniális színészeket sikerült besorozni, hogy igazából senkinek nem volt kedve teli pofával szidni az Akadémia ítészeinek döntését.
A pozitív visszajelzés szerencsére elég is volt Farrelly számára, hogy ezen az ösvényen maradjon, és a következő filmjében egy olyan, ezúttal is megtörtént eseményeken alapuló sztorit dolgozzon fel, mely a fajgyűlölet témája után a háború értelmetlenségéről mesél a nézőjének. A Minden idők legelképesztőbb sörfuvarja a mozis forgalmazást elkerülve egyenesen az Apple TV+-on landolt, amivel kapcsolatban manapság már senkinek nem az jut az eszébe, hogy biztosan baj van az alkotás minőségével. A történet középpontjában egy Chickie Donohue nevű New York-i srác áll, aki egy nap elhatározza, hogy sört visz a vietnámi háborúban harcoló ismerőseinek, csak hogy tudassa velük, az otthoniak igenis gondolnak rájuk és hálásak az önfeláldozásukért.
Chickie motivációja kezdetben nem túl magasztos. Meggyőződése, hogy a vietnámi háború igenis Amerikát védelmezi a kommunistáktól, amiben annyira hisz, hogy egy háborúellenes tüntetésen simán összetűzésbe keveredik a békéért tüntetőkkel. Kizárólag a sértett önérzete ösztönzi arra, hogy nekiinduljon a világnak. Amikor a balhé során valaki a szemére veti, hogy neki csak a szája jár és nem tesz semmit a harcoló katonákért, ő fogja magát, meg egy dobozos sörökkel teli hatalmas táskát, elszegődik egy Vietnámba tartó teherhajóra gépésznek, és ezzel beindul a háborús road movie, melynek során hősünk lassan megérti, miről is szól igazából ez az egész konfliktus.
A filmet egyetlen dolog biztosan azonnal tönkrevághatta volna: ha egy olyan színészt soroztak volna be a főhős szerepére, aki nem képes szimpátiát ébreszteni a nézőben, az egész alkotás a tizedik percében dőlt volna össze, akár egy kártyavár. Zac Efron azonban tökéletes választásnak bizonyult, de annyira, hogy most már muszáj leírni: ez a srác generációja egyik legszerethetőbb, legígéretesebb hollywoodi színésze. Megformálásában ezt a se nem túl szorgalmas, se nem túl éles eszű, de jó lelkű és törhetetlenül optimista srácot a néző szinte első pillantásra a szívébe zárja.
Tipikusan olyan főhős ő, akiért körömrágásig lehetne izgulni, hogy ne csak a fizikai épségét és az egészségét, de a lelkét is érintetlenül hagyja a háború. Sajnos Farrelly annyira könnyed ecsetvonásokkal dolgozik, hogy tolmácsolásában még a vietnámi háború legmélyebb pokla sem tűnik fenyegetőbbnek egy keményebb cserkésztábornál, így filmjéből szinte teljesen hiányzik az izgalom. A forgatókönyv az üzenet tekintetében sem dolgoztatja meg a nézőt. Egyszerűen túl direkten kapjuk az arcunkba a tanulságot, és ha nem lenne Efron kiváló alakítása, a karakterfejlődés sem adna okot arra, hogy töretlen érdeklődéssel nézzük végig a filmet.
Már a Zöld könyv is megkapta a kritikát, hogy egy igen komoly és összetett témát egyszerűsített le egy délutáni matiné szintjére, és ezt a hibát a direktor újfent elköveti. Olyan, mintha Farrelly nem bízna abban, hogy a néző maga is képes dekódolni a tanulságot, esetleg bevenne a gyomra néhány komolyabb jelenetet, ami súlyt, valódi tétet adhatna a sztorinak. Emiatt a filmje egészen egyszerűen túl családbarát ahhoz, hogy jól működjön háborús drámaként. Persze attól, hogy Vietnám a téma, nem kell minden áron sokkolni az embereket, de azért némileg markánsabb összetevők nem ártottak volna az alkotásnak, ami végső soron sok szék között huppan a földre: vígjátéknak nem elég vicces, szatírának nem elég elmés.
Mindezek ellenére sem szabad ráhúzni a vizes lepedőt erre a könnyed road movie-ra, már csak azért sem, mert a felszín alatt óriási szív dobog. Ismét csak dicséret illeti Zac Efront, aki szinte a hátán cipeli az egész produkciót és bár Russell Crowe-ot is öröm látni, ez mégis csak Efron one man show-ja.
A Minden idők legelképesztőbb sörfuvarja semmilyen tekintetben nem támaszt kihívást nézője elé. Ha már sör, akkor valóban mondhatjuk, hogy ebbe a korsóba most valami fékezett habzású, kicsit felvizezett nedű került, ami még mindig van annyira frissítő, hogy az ember élvezettel kortyoljon bele és tudjon neki örülni, amíg tart.