A Monster Hunter-játékok nem a folyamatos, hangos, agyatlan akcióról szólnak. De sebaj, itt a Resident Evil-filmek rendezője, és felesége, ők majd megoldják, hogy a film arról szóljon.
Paul W.S. Anderson és felesége, Milla Jovovich valamiért a fejükbe vették, hogy ismert játékos franchise-okat tesznek tönkre flottul. A Resident Evilnél akár meg is állhattak volna, de nem sikerült, hat rész alatt sem sikerült egy olyan mozit összehozniuk, ami legalább közepesen megidézi a játékok hangulatát (az első mondjuk még szódával elment), most pedig a Monster Hunterrel csinálják majdhogynem pont ugyanazt, amit az RE-szériával: felületesen megidézik a játékok világát, hogy buta, de egyébként látványos akcióval töltsék fel.
A Monster Hunter játéksorozat közel sem butaságáról híres, az epizódjaiban ugyanaz a lényeg: kisebb-nagyobb, de inkább nagyobb fenevadakat kell levadásznunk kitartó munkával, kutatással, tanulással, és ha kiismertük a szokásait, valamint a gyenge pontjait, akkor mi, a kisemberek legyőzhetünk igen nagy dögöket.
Mi maradt meg mindezekből a filmben? Nem sok. Milla Jovovich, azaz Artemis katonai csapatával egyszer csak egy fura viharnak köszönhetően egy másik világba kerül, majd nem sokkal később a nő magára marad ebben a bizarr közegben, ahol lépten-nyomon óriási szörnyek próbálják megcsócsálni reggelire. Artemis aztán találkozik egy fura szerzettel, egy vadásszal (Tony Jaa), aki nem beszéli a nyelvét, de rövid úton társak lesznek, és úgy próbálják meg kideríteni, hogyan tud visszajutni Artemis a saját világába. A kettes vágányon azonban még egy ponton megérkezik a játékból ismert Admirális (Ron Perlman) is, mert csak.
Teljesen egyértelmű, hogy Anderson nem látott meg mást a Monster Hunter-címekből, mint a dögöket és az akciót, úgyhogy gondolta, miért is ne nyúlhatna hozzájuk ügyetlen kezeivel, hiszen a nagy szörnyeket és az akciót mindenki szereti, hívják bárhogy a világot, amiben egymásnak ereszti őket.
Meg is ígérte, hogy ezúttal tényleg annyira hű marad a játékokhoz, amennyire csak lehet, és tény, hogy sokkal jobban kapcsolódik az alapanyagához a film, mint a Resident Evilek kapcsolódtak, de nem sokkal.
Vannak ugyan nagy kardok, Ron Perlman Admirálisa pedig veszettül szórakoztató elem, de ő csak a film utolsó harmadában toppan be csapatával és Palicójával, amitől aztán egyszer csak hopp, olyan „monsterhunteres” lesz a hangulat, és nem fogod érteni, hogy ha ilyen is tudna lenni ez az egész, akkor mire volt jó az első bő óra. Ekkor ugyanis olyan bődületes baromságok történnek, hogy az ember inkább hagyná, hogy felöklelje a Diablos.
Egyrészt: Zack Snyder elbújhat Paul W.S. Anderson lassításmániája mögött, mert itt aztán még Tony Jaa is képes három kameraállásból összevágva átugrani egy kemény egyméteres szakadékot lassítva, mintha az olyan veszélyes és látványos tett lenne. Tony Jaa karaktere egyébként lehetne a film fénypontja is, de egyszerűen nem tudnak mit kezdeni vele. A tapasztalt vadász és a főhősnő kapcsolatát ráadásul teljesen nevetséges módon skiccelik fel: úgy találkozik például Artemisszel, hogy annak közelről és távolról sincs semmi értelme, először percekig harcolnak egymással, majd mintha mi sem történt volna, Jovovich közli, hogy ő nem ellenség. És tessék, itt egy csoki. Barátság. Hát hogyne!!!
Az, hogy ebben a filmben minden hősnek olyan fehér fogai vannak, hogy az embernek elvakítja a szemét, egy dolog, de az, hogy miért pakolták tele jumpscare-ekkel a sztorit, már sokkal érthetetlenebb.
Tegyük fel, az egyik szereplő kidől, majd nem sokkal később hirtelen felpattan egy ijesztő hangeffekt kíséretében. Szükség ugyan nem volt rá, de nem baj, hadd ijedezzen a semmitől a néző, így Anderson még abból is jumpscare-t csinál, amiből elvileg semmi értelme sem lenne.
És kicsit ez a helyzet a film egészével is. Nem gépfegyverekkel kellene lőni a szörnyeket, hanem nagy kardokkal szabdalni őket, nem ijesztgetni kellene, hanem lenyűgözni, nem akciófilmet készíteni, hanem egy pörgősebb fantasyt, igazi karakterekkel, szerethető világgal, szuper látvánnyal, de Paul W.S. Andersonnak ez nem megy. Ettől lesz a Monster Hunter röhejes, bár azt meg kell hagyni, hogy most érezni, hogy az író-rendező úr nem csak hallott már a játékról, hanem minimálisan utána is nézett, hogy mivel áll szemben, és a látvánnyal az ég világon semmi probléma nincs, az akció pedig annak ellenére, hogy buta, nagyon szórakoztató tud lenni.
Most már mozikban is meg lehet nézni ezt a szörnyet, amiből biztosan készül majd temérdek folytatás, de azt már jobb lenne abban a teljesen agyament, Admirálissal, a Palicójával, nagy kardokkal, még több Rathalosszal, Diablosszal, és a játékból megismert hatalmas rémségekkel elkészíteni, de valószínűleg nem kapunk majd mást, mint agyatlan akciót, és olyan elemeket, amik a játékban ugyan nincsenek, de Anderson szerint mindenképpen jól mutatnának a vásznon, az sem baj, ha semmi értelmük sincs az adott világ szempontjából. Előfordul. Aztán majd ráfordulnak egy újabb játékos franchise-ra. Isten óvja őket. Mármint a játékokat.