Kezdődött ugye azzal, hogy a film premierjét majdnem két évig pakolgatta a stúdió, először a világjárvány miatt, aztán meg azért, mert jobbnak látták, ha nem tolják rá a Pókember: Nincs hazaút bemutatójára. Az utóbbit nagyon jól tették, de az még jobb lett volna, ha két év alatt kidobják a szemétbe az addig felvett anyagot és leforgatják újra az egészet.

Nincs szükség arra, hogy lebegtessük a konklúziót:

az a helyzet, hogy ritkán látni akkora blamát a moziban, mint a Morbius.

Az egészben csóró Jared Letót lehet a legjobban sajnálni, aki ezúttal is beleadott apait-anyait, de sajnos ez kevés, mint lapos fing egy hurrikán közepén, ha egyszer a forgatókönyv pont annyit ér, amennyit a MÉH-ben adnának érte papírhulladékként.

Michael Morbius ugyebár egy közismert Pókember-főgonosz, aki azért kaphatott saját filmet, mert a Sony úgy kapaszkodik a hálószövő megfilmesítési jogaiba, hogy kidagadnak a homlokán az erek. Annak idején, amikor még nem tűnt milliárd dolláros biznisznek a szuperhősös mozik műfaja, a Marvel szépen kiárusította az általuk gondozott karakterek jogait. Pókember és a hozzá kapcsolódó arcok így kerültek a Sony portfóliójába, amiből lett is két remek film Sam Raiminek köszönhetően, aztán beütött a gebasz, ahogy mondani szokás. A stúdió a Pókember 2. óta egyszerűen képtelen összehozni egy olyan élőszereplős filmet, amiért lelkesedni lehetne.

Közben megalakult a Marvel Studios, ami megmutatta, hogyan kell normális szuperhősös-képregényfilmes univerzumot csinálni, majd egy rafinált együttműködés keretein belül végre megcsinálhatták a saját filmes Pókemberüket is. A Sony hálaimákat rebeghet ezért, hiszen Kevin Feige kezei között végre olyan alkotások születtek minden idők egyik legnépszerűbb hőséről, amelyek könnyedén termelték mindkét részes félnek a százmilliókat. A partnerség eddigi csúcsa a már emlegetett Pókember: Nincs hazaút, ami teljesen megérdemelten robbantotta fel a kasszákat világszerte.

A Sony persze nem támaszkodhat örökké a Marvelre, ezért a gyümölcsöző együttműködéssel párhuzamosan elkezdték építgetni a saját pókemberes univerzumukat, ami pont arra volt jó, hogy a cégnél munkálkodó kreatívok mára teljesen egyértelművé tegyék totális inkompetenciájukat. A Venom első része még hagyján! Azt még lehetett szeretni minden bumfordisága ellenére, de a második rész már akkora katyvasz volt, hogy még a legigénytelenebb rajongók is csak egy nagy pohár szódával tudták lenyelni. Vérontó első filmes megjelenése a tavalyi év egyik legnagyobb mozis tragédiája, ami olyan, mintha egy óvodás készítette volna vérszomjas tizenéveseknek. Komolyan, annyira kínos volt az egész, hogy ha a stúdió fejeseibe szorult volna minimális jóérzés, önként keresték volna meg a Marvelt, hogy sűrű bocsánatkérések közepette visszaadják nekik a Pókember-karakterek jogait.

Talán a mi naivitásunkat tükrözi, hogy a vészjósló jelek ellenére is bíztunk abban, hogy ez volt a mélypont, és innen már csak felfelé vezethet az út. Aztán jöttek a hírek, hogy a Morbius első vetítésén résztvevő kritikusok nem igazán voltak elragadtatva, mi pedig elkezdtünk lejjebb venni az elvárásainkból, de a kész filmnek még így is sikerült egy gyomrossal felérő meglepetést okozni. Pedig mi tényleg azzal az attitűddel ültünk be a vetítésre, hogy ha csak egyszer is érzünk valami izgalomfélét, esetleg olykor mosolyra húzódik a szánk, vagy ezek hiányában legalább a látvány rendben lesz, már boldogok leszünk.

A Morbius gyakorlatilag értékelhetetlen mutatvány. Nincs benne semmi feszültség, következetesség vagy humor, és ha abban reménykedtél, hogy legalább a külsőségek tekintetében ott lesz a szeren, akkor is ki kell ábrándítanunk. Az akciójelenetekből ugyanis – néhány menő belassítástól eltekintve – gyakorlatilag semmit nem látsz az epilepsziás rohamban vergődő kameramannak és a szabadságra ment fővilágosítónak köszönhetően, de ha mégis, a silány trükkök miatt fogod a fejed. A motivációk zavarosak – vagy inkább nemlétezőek –, a karakterek idióták és érdektelenek – hogy a totálisan jelentéktelen főgonoszról ne is beszéljünk –, a felvezetés után pedig a logika csírája is eltűnik az alkotásból. Annyira fárasztóan, kiábrándítóan silány az egész, hogy az ember legszívesebben pert indítana a készítők ellen az elvesztegetett ideje miatt, amit sokkal hasznosabb dolgokra is fordíthatott volna. (Orrtúrás, például.)

Meh – leginkább ezzel tudnánk összegezni a Morbiusról alkotott véleményünket. Ez az a film, amihez nem unatkozhatsz eléggé, hiszen az időd még egy fetrengős, esős, szürke vasárnap délutánon is értékesebb annál, mint hogy erre pazarold el. Katasztrófaturistáknak esetleg érdekes lehet, hiszen ők megnézhetik, milyen az, amikor

egy film mögött megbúvó koncepció kimerül abban, hogy vicsorogjunk, repkedjünk, meg basszunk oda, és persze vezessük fel a folytatást, mert azt a Marvel is úgy szokta.

A végére nem maradt más, mint hogy nagyon szépen, némi magunkra erőltetett türelemmel és kedvességgel megkérjük a Sonyt, hogy hagyja inkább a büdös francba ezt a szuperhősös erőlködést, mert most már a napnál is világosabb, hogy az illetékes elvtársak képtelenek felnőni a feladathoz. Nem lenne baj, ha a Morbius csúnyán elhasalna a kasszáknál. Muszáj lenne, hogy a bevételi adatok miatt valakinek végre kinyíljon a csipája és az asztalra csapjon, hogy „Gyerekek, eddig és ne tovább!”.

Mivel már folynak a Kraven, a vadász munkálatai, a Madame Necc-film pedig az előkészületek stádiumába lépett, ezért sajnos nem úgy tűnik, hogy bárki is szólt volna odafönt az egyre növekvő szeméthalom miatt. Ha szeretsz térdig gázolni a hulladékban, nyugodtan menj el a moziba, de egyébként messzire kerüld el ezt a torzszülöttet!