Kijött a klasszik Doom trilógia rengeteg platformra, mi meg végigpróbáltuk őket, hogy hordozható vagy nem hordozható verzióban érdemes-e beszerezni.
A Doom mindenkinek a szíve csücske, akinek az FPS rövidítés first person shootert és nem mondjuk finom péksüteményt jelent. A Doom első és második része még azoknak is megvan (többnyire kipörgetve), akik egyébként nem nagyon játszanak, vagy egyáltalán nem is érdekli őket a gaming. A Doom az Doom, valami felsőbbrendű identitás, olyan, mint a színészek közül Tom Hanks. Mindenki imádja. De Tom Hankstől nem akartál anno váltás alsót felvenni.
Érdekes elővenni most az 1993-ban megjelent elsőt, és rácsodálkozni, hogy mennyire hihetetlenül egyszerű mai szemmel nézve, és mégis mennyire működik. Nem nehéz, kb. egy óra alatt a végére lehet jutni, és még mindig kisimítja az idegeket. Nem úgy, mint a ’94-es folytatás, ami grafikailag nem, de minden más szempontból komplexebb, mint az előd. Itt már bejön a képbe a nehézség, normál, azaz Hurt Me Plenty fokozaton is keményebb a boldogulás, és még mostani fejjel játszva is akad benne egy-két olyan pont, amikor az ember a földhöz vágná a kontrollert, vagy a Switch-et, bátrabbak esetleg a mobilt.
A Doom első három részét nagyon nem mindegy, hogy min játszod, de most már tényleg szinte bármin játszhatod, az első két rész Xbox One-ra, PS4-re is kijött, de ami még izgalmasabb: beszerezheted Nintendo Switch-re és mobilra is. Ez utóbbi kettőnél az az igazán érdekes kérdés, hogy mennyire okoz élvezetet a bárhol doomozás, illetve hogy milyen az irányítás a különböző handheld verzióknál.
Grafikailag nyilván nincs semmi különbség, mert miért is lenne, a klasszikus Doomokat már egy kenyérpirító is elviszi, és igen, még mindig el lehet morzsolni egy könnycseppet a pixeles emberektől, a kulcsvadászattól, és a lepusztult, de mégis a szívnek oly’ kedves pályáktól. Ez igazából több mint nosztalgia, a Doomok többszöri végigjátszása valahol kötelesség is, hogy az ember emlékezzen a gyerekkorára, és megállapítsa, hogy bár sok tekintetben veszettül öregszik a Doom, mégis ugyanazt az élményt képes nyújtani, mint akkoriban.
Nagykonzolon nyilván nincsenek meglepetések, a Doom 1-2-3 is csodásan fut, és jó irányítani, ráadásul még a csalásokat is lehet használni, és legalább muszáj is, mert az IDKFA, IDDQD és IDCLIP nélkül nem buli a buli. Szedjük most inkább külön a Doom Trilogyt két részre: az első kettőre és a harmadikra. Már csak azért is, mert a Doom 3 csak Xbox One-on, PS4-en és Switch-en elérhető, a mobilok egyelőre még nem állnak készen hardverileg egy ilyen jellegű játékra, de azért az Asus ROG Phone II már elgondolkodhatna egy ilyen jellegű címen, de mindegy, ne kalandozzunk el.
Szóval az első két rész szuperkönnyen irányítható PS4-en, amin mi is teszteltük a nagyobb tesók közül, hiszen itt tulajdonképpen alig van szükség gombokra, nagyon jó, hogy van slide, és továbbra is csak horizontális irányban tudjuk irányítani a fegyvereinket, ráadásul ugyebár még ugrás sincs, magyarul egyszerű, mint a faék, minden kézreesik, minden patentul működik.
A mobil verzióknál már más a helyzet. A Switch-verzió is könnyen irányítható joy-connal, de itt már akadhatnak nehézségek, egyszerűen nem úgy áll rá az ember keze a gombokra, viszont még így is élvezetes a hentelés, főleg azért is, mert tényleg ott doomozol egy normálisnak tekinthető kontrollerrel egy normálisnak tekinthető méretű képernyőn, ahol csak akarsz. De akkor mi van az iOS és Android-változatokkal?
Technikailag ők sem rosszak, de nagyon nehezen lehet velük boldogulni touchscreenen, úgyhogy mindenképp ajánlott hozzá kontrollert vinni magunkkal, ami azért már egy fokkal kellemetlenebb ügy, mint csak úgy előkapni a gépet, és játszani. Viszont legalább van, és be lehet szerezni, sőt, ha úgy vesszük, extra nehézségi fokozatot is ad az irányítás, ami nem lehetetlen, de nem túl hatékony. Kihívás. Maradjunk ennyiben.
És itt a Doom 3. A játék, ami alapjaiban változtatta meg a Doom-franchise-t, nem sok köze van ugyanis a régiekhez hangulatában, egy sokkal horrorisztikusabb, sokkal maibb FPS vált belőle, amit én őszintén a mai napig nem tudok félelem nélkül játszani. Gondolnánk, hogy a már kicsit idejétmúltabb grafika nevetségessé tesz majd jeleneteket, de nem, a Doom 3 még mindig maga a rettegés, főleg, ha arachnofóbiás vagy. És igazából még mindig nem néz ki rosszul.
Ezért is nagy szám, hogy kint van mondjuk Switch-re, ahol nem vagyunk annyira elkényeztetve jó FPS-ekkel, és 10 euróért hozzá lehet jutni egyhez. PS4-en is jó újra végignyomni, de Switch-en még jobb, és ha több ember között játszod, nem az otthon sötétjében, fülhallgatóval, akkor talán nem tojod össze magad néhány jelenetétől.
A Doom Trilogy beszerzése simán kötelező. Az nem is volt nagy kérdés, hogy Xbox One-on és PS4-en jól működik-e, igen, tökéletesen működik, de elemében van Switch-en és mobilon is. Utóbbihoz nem árt a külön kontroller. Ha Switch-tulaj vagy, akkor nem kérdés, hogy kell-e mind a három rész. Nem drága, és még mindig az egyik legjobb FPS, ami valaha kijött. Most már kb. mindenre.