Bennfentesként még soha nem voltam olyan kaliberű rendezvényen, mint amit az MTV zenecsatorna Europe Music Awards címén rendezett a Papp László Budapest Sportarénában vasárnap este, így hidd el, kedves olvasó, hogy pont azokkal az elkerekedett szemekkel léteztem az első perctől az utolsóig, amikkel te is, ha ott ültél volna mellettem.

Olyan triviális dolgokkal nem is érdemes foglalkozni, mint hogy éktelenül profi volt a szervezés, mert az ilyesmi valószínűleg még az alapnál is alapabb egy ilyen show esetében. A hülye firkász mindig tudta, hova menjen, hova üljön, mikor tolják fel az agyába a tesztert, hogy ne fertőzze le koronavírussal a teljes nemzetközi sajtót és arra sem volt esély, hogy egy szervező vagy egy hosztesz ne pont ott legyen, ahol az adott másodpercben lennie kell.

Nettósítva a lényeget, gyors előrepörgetés vasárnap estére, amikor befut a Sportaréna parkolójába a Radisson Blu Béke Hotel előtt összeszedett újságírógárda, és én elkezdek besétálni egy olyan világba, amiről addig a pontig legfeljebb csak sejtéseim lehettek. Az mondjuk nem különösebb meglepetés, hogy Nagyon Fontos Emberből itt is rohadt sok van. Az ilyesmihez már rég hozzászokhatott mindenki, aki valaha is eljutott a Balaton Soundra vagy bulizás közben nézett már föl a második szintre a Budapest Parkban.

Itt annyi az extra, hogy ha a csuklódra csavarodtak a megfelelő szalagok, akkor felesleges kérdések nélkül tolják az arcodba az italt a pultnál ácsorgó lányok, a székedhez érve pedig egy dobozban nasi vár, ha szórakozás közben felszívatnád valamivel az addig betermelt alkoholt. Magyarán, neked tényleg semmi más dolgod nincs, mint hogy tedd magadévá az élményt és próbáld a megfelelő koordinátarendszerben értelmezni a látottakat.

Nem lehetsz felkészülve arra a színkavalkádra, amit a díjátadó gyakorlottabb vendégei hoznak a képbe. Ha hozzám hasonlóan egy mezei vászonnadrágban, ingben és zakóban érkezel az eseményre, ezzel a szettel szürkébb leszel, mint egy bátortalan könyvelő a vállalati évértékelőn. Én személy szerint jó darabig azzal szórakoztattam magam, hogy egy itallal a kezemben ácsorogtam a büfé mellett és a népeket vizslattam. Láttam magassarkúban tipegő, fémszínű mellvértben feszítő vagy épp plüss hálóköntösben nyomuló férfiakat, a szivárvány minden színében pompázó kiskosztümben vagy a késő őszi hideg ellenére is bikiniben és csipkeruhában andalgó nőket, hogy a sztárvendégek és a fellépők egészen extrém outfitjeiről már ne is beszéljünk.

A Måneskin a Legjobb Rock díját vihette haza

Azt is érdemes megjegyezni, hogy erre az eseményre a megjelentek legalább nyolcvan százaléka olyan szinten topra hozza magát, hogy az átlagember olykor egészen térdremegtető jelenéseknek lehet szemtanúja. A kezdés előtt húsz perccel például szembe jött velem egy fiatal lány egy olyan ruhában, amit még egy strandon sem tudtam volna nem megbámulni, ráadásul az illetőnek ránézésre már az ük-ük-üknagyszülei is topmodellek lehettek. Csak el akartam engedni, de egy kívülállónak úgy nézhetett ki a mozdulatsor, mintha a Player újságírója konkrétan felkenődött volna a falra. Ha lett volna ott egy pocsolya, vagy egy korán bebaszott munkatárs által a padlóra helyezett róka, zavaromban talán még a zakómat is levettem volna, hogy leterítsem a lány elé.

Amint elkezdődik maga a show, még inkább elhatalmasodik az emberen az az érzés, hogy itt rajta kívül mindenki durván exhibicionista. A sort ugyan Ed Sheeran kezdi egy saját dallal, de az igazi bomba akkor robban, amikor az este házigazdája, Saweetie egy hópihével a színpadra ereszkedik, majd a közönségre támad. A hangosítás észbontó, a koreográfia szemkápráztató, Saweetie pedig úgy néz ki, hogy még egy többnapos hullában is beindulna tőle a vérkeringés. Nincs nagy szerencséd, ha pont előtted pattan fel valaki a nézőtéren táncolni, de ez egy ilyen műfaj. Szerencsére előttem mindenki képes visszafogni magát valahogy, és én is úriember vagyok, nem ugrálok, csak a lábaimmal taposom az ütemet és bólogatok, mert ezt a mutatványt nem lehet kibírni mocorgás nélkül.

A gála a tévé képernyői előtt is látványos lehet, de a helyszínen túlzás nélkül bombasztikus, még akkor is, ha néhány műsorelem csak felvételen van jelen, és a kötelező reklámszünetekben az ember más dolga nem lévén kénytelen kirohanni a büfébe felmarkolni egy újabb pohár vodkaszódát.

Ha életed az osztályharc, mondhatod, hogy ez sem szól másról, mint hogy a showbiznisz jelesei kegyetlenül körbeünneplik egymást, de az idei EMA a pénzgyártás nyilvánvaló szándékán felül nem nélkülözi az üzenetet sem. A fő tematika természetesen az elfogadás, melynek fontosságát nem lehet eltúlozni, és sajnos ez az a pont, ahol a politika is benyomul az ünneplésbe, amikor a 26 éves Radványi Viktória, a Budapest Pride egyik aktivistája megköszöni a neki kiosztott Generation Change-díjat, kis magyar valóságot csempészve az egyébként felhőtlen estébe.

A díjkiosztó utolsó harmadára kicsit már lankad a figyelem, a show alig érezhetően veszít a lendületéből, és itt mutatkozik meg a szervezők zsenialitása, hiszen záró akkordként betolják YUNGBLUD fellépését, ami átvitt értelemben és szó szerint is felrobbantja a színpadot.

Az előadásnak tényleg volt egy olyan pontja, amikor elkezdtem hátrahúzódni a székemben, annyira hipnotikus volt az, ami előttem zajlik:

Így érdemes befejezni valamit,pont a csúcson, hogy a rendezvényre odatévedő átlaggéza fejében még másnap reggel is kergetőzzenek az élmények.

Nagy szavak, de ellenérzés nélkül tudom leírni őket: le voltam nyűgözve. Még akkor is, ha a díjátadó egyetlen művésze, akivel azonosulni tudtam, nem más, mint Ed Sheeran, akiről csak úgy sütött, hogy egyedüli introvertáltként került a gála főszereplői közé. A srác összes megjelenése bájosan kínos, excentrikus pályatársai között igazi kívülállónak tűnik, aki még a neki kiutalt díjakat is visszafogott gesztusokkal fogadja.

Pontosan úgy, ahogy én éreztem magam egész este.