Miután a Hetedik, a Harcosok klubja, a Zodiákus, A közösségi háló és a Holtodiglan című filmekkel a videoklipek világából érkező David Fincher bebizonyította, hogy zseniális rendező, elment a Netflixhez, és azóta nem ismerünk rá.
Vagyis ez így nem teljesen pontos, mert bár a Mank című dögunalmas hollywoodi tablóval tényleg valami olyasmit hozott, amiben alig lehetett őt felfedezni, legújabb alkotásáról, A gyilkos című thrillerről már ordít, hogy ő hozta össze, de ennyiben ki is merül a film élvezeti értéke. Pedig nem viccelünk, amikor azt mondjuk, hogy Fincher az egyik kedvenc kortárs rendezőnk. Annyira, hogy igazából a Harcosok klubja után már csinálhatna bármit, akkor is örökre kitüntetett helye lenne a szívünkben, de azért jó lenne újra csúcsformában látni őt, hiszen tudjuk, hogy annál a mesterkélt pózőrködésnél, amiből a két legutóbbi filmje össze van gyúrva, sokkal, de sokkal többet tud.
Ez annyira így van, hogy a Netflix előtti időkben még a gyengébb alkotásai is úgy emelkedtek ki a tucatfilmek sorából, mint egy-egy világítótorony. Miközben a Játsz/ma, a Pánikszoba vagy a Benjamin Button különös élete nála elmennek az életmű kevésbé emlékezetes darabjai között, más rendezőnek simán megkoronázták volna a munkásságát. Szóval nem csoda, hogy azonnal felkapjuk a fejünket, valahányszor jön a hír, hogy nagyjátékfilmet rendez. Így volt ez A gyilkos esetében is, kiváltképp, mert a nettó idegesítő Mank után ezzel végre visszatért ahhoz a műfajhoz, amihez igazán ért: thrillert forgatott.
A francia képregény alapján készült mozi címszereplője a Michael Fassbender által megformált bérgyilkos, akinek a barátnőjét egy félresikerült akció után majdnem megölik, mire ő átkapcsol bosszúálló üzemmódba. Fassbendernek arcizma sem rezzen az egész film alatt, ami nyilván rendezői koncepció. A főhős szigorú, paranoid szabályok szerint éli az életét. A végletekig profi, minden mozdulatát túlbiztosítja, érzelmileg annyira távol tartja magát mindentől és mindenkitől, amennyire csak lehet. Ez az első probléma: az alkotás szűk két órája után ugyanolyan megközelíthetetlen, enigmatikus figuraként búcsúzunk tőle, ahogyan az első képkockán megláttuk. Egyfajta biorobot ő, még az ételt is úgy veszi magához, hogy mérlegeli, az adott adagnyi kalória mennyi felhajtással jár a számára.
Ez a hős pusztán a cselekmény motorjaként van jelen, így pontosan annyit kell róla tudnunk, amennyit a film címe elárul. Alapvetően nem lenne ezzel baj, a sterilitás mindig jelen volt Fincher filmjeiben, de ez a fajta távolságtartás és lecsupaszított karakterrajz(nélküliség) mindenféle azonosulási pont nélkül hagyja a nézőt. Ugyanígy vázlatos marad a többi szereplő, így a sztori gyakorlatilag izgalommentes. Adott egy ember, egy küldetés, meg az ember útjában álló akadályok, ő pedig szépen akkurátusan végiggyalogol a sztorin, mindezt félúton egyetlen, megvalósításában szintén nem túl izgalmas, de legalább mozgalmasabb akciójelenettel megszakítva.
Fincher-rajongók számára legalább az pozitívum, hogy az audiovizualitás szintjén erről a filmről ordít, ki rendezte. Kedvencünk már a főcímnél kiteszi az irányjelzőt, és az utána következőket is úgy hozta össze, mintha odabiggyesztette volna az aláírását minden egyes képkocka sarkába. Egymást váltogatják a meleg színekkel festett sötét, és a neonnal világított, ridegen fényelt jelenetek. A fényképezés tűpontos, a főhős által hallgatott, szinte műfajidegen popszámokat határozottan szorítja a háttérbe az indusztriális zajokból, zörejekből komponált filmzene.
A Finchertől szokott profizmus tehát a képek és hangok szintjén jelen van, de mélységet, izgalmat vagy fordulatos cselekményt hiába is keresnénk. Kicsit átfogalmazva: ebben a műben minden, ami jó, a rendezőtől szinte rutinszerű ujjgyakorlat, a többi viszont, amiért annyira szeretjük őt, teljesen hiányzik.
Sajnos Fincher második netflixes nagyjátékfilmje is csalódás lett. A Mank című ballépéssel ellentétben A gyilkos az egyértelmű stílusjegyek miatt legalább beilleszthető a filmográfiába, de ettől még nem lesz jó film. A forma jeles, a tartalom viszont nagyon nem stimmel.
