A Sony beröffentette 2017-et, nem is akárhogy. A Nioh anno még PS3-ra készült, majd jégre tették, kukázták, aztán fejlesztőt váltott, a nagyérdemű pedig mindeközben szépen elfelejtette. Most végre megjelent, mi pedig nem értjük, hogyan kerülhetett egy ilyen minőségű anyag ennyire a radarunk alá. Könnyen lehet ugyanis, hogy erre a cuccra 2017 legjobb akció-RPG-jeként fogunk hivatkozni, és mielőtt megkérdeznéd, igen, ezt így februárban simán ki merjük jelenteni.
Tudjuk, hogy ilyesmi miatt nem ér nyavalyogni, de ennek a programnak tényleg úgy ültünk neki, hogy nem igazán volt fogalmunk róla, mit is tolunk a PS4-be, hovatovább – már bocsánat, de – kedvünk sem igazán volt hozzá. Egy angol faszi elmegy Japánba szamurájkarddal villogni? Köszi, ezt már Tom Cruise-tól láttuk egyszer az Az utolsó szamurájban, és már azt is csak nehezen vette be a gyomrunk. Láttuk, hogy a Ninja Gaidennel anno elég szépet pukkantó Team Ninja követte el a Nioh-t, de még ennek ellenére sem voltunk felvillanyozva.
Egy fél nap elteltével aztán hitetlenkedő üzenetet kaptam a szintén a játékkal nyomuló rovatvezetőtől, amire én sem tudtam mást válaszolni, mint azt, hogy ez most tényleg valami nagyon különleges. Fél szemmel ekkor rápillantottam, milyen visszhangot ver a játék a nemzetközi szaksajtóban, és ezen a ponton a Nioh-t már csak egy lopakodóból ledobott atombombához tudtam volna hasonlítani, amire valamiért senki nem számított, és ami pont emiatt csúnyán szétbarmolja mindenkinek a szabadidejét.
Először azt hittem, a játék nem lesz több egy bohókás japán cuccnál, amit becsületből elnoszogatok néhány óra erejéig, aztán udvariasan nem írok róla semmit, mert nem fogott meg. Két óra után már egy kicsit feljebb ültem a fotelben. Eszembe jutott, hogy ez talán valamiféle Bloodborne koppintás akar lenni szamurájos-ninjás köntösbe bújtatva, és már alapból nem lehetnek nagy bajok egy anyaggal, ha a From Software alkotásához hasonlítgatja az ember. Végül azon vettem észre magam, hogy már nem hasonlítgatom a stuffot semmihez, hiszen a Nioh a saját jogán is elképesztően addiktív játék.
A párhuzam a Bloodborne-nal és a Dark Souls-szériával persze nem teljesen hülyeség, hiszen a Nioh első körben ugyanazt hozza, amit ezek a méltán világhírű címek: könyörtelen, mégsem frusztráló. Úgy tanít, hogy közben köszönettel fogadod a gyakori elhalálozások képében a fejedre érkező kokikat. Néha persze szorul az ember kezében a kontroller, a fogai között pedig kiprésel egy-egy szolid káromkodást, de aztán úgy kezded újra, hogy immár sokkal okosabban és erősebben mész neki az ellennek… és nem tudod abbahagyni.
Van még néhány egyéb áthallás a videojáték-történelem más nagyjai tekintetében is, hiszen a lootolást a Diablótól veszi, ami jó pont, a látványt pedig helyenként a PS3-tól, ami viszont már nem annyira. Vegyük úgy, hogy a nem éppen álleejtős grafikai megvalósítás miatt most kiosztottunk egy ejnyebejnyét, és beszéljünk inkább a világverő audióról, a pazar, könnyen tanulható és remekül alkalmazható harcrendszerről, a japán folklórból kölcsönvett bestiáriumról és a fejleszthető felszerelésekről, extrákról és képességekről, hiszen ezek olyan naggyá teszik a játékot, hogy az összességében látványos, de azért néhol igencsak fapados vizuális körítés alig tud beleszólni a végső pontszámba.
Valamit muszáj tudnod, mielőtt befizetsz erre a menetre: ez egy alsó hangon harminc órás kaland, ami annyira beeszi magát a gondolataid közé, hogy jó ideig kétségbeesetten fogod keresni a napi programodban tátongó lyukasórákat, hátha be tudsz oda szuszakolni egy kis minőségi aprítást.
A Nioh elképesztően kemény, mégis végtelenül játékosközpontú anyag. Reflektorfény nélkül lépett fel a színpadra, a fővilágosító pedig csak jelentős fáziskéséssel vette észre, hogy bizony ideje lenne felkapcsolni a villanyt, hiszen éppen az év mutatványát adja elő valaki.