Az első világháború végén a nyugati front maga lehetett a földi pokol. Egy vérszivattyú – a front verduni szakaszát a mai napig ezzel a jelzővel szokás illetni –, ami úgy nyelte magába az életeket, mint egy csillapíthatatlan éhségű szörnyeteg. A frontvonal az ide rendelt milliós véráldozatok ellenére a háború utolsó éveiben alig moccant odébb pár métert, így a kialakult állóháború az értelmetlen vérontás történelmi példája lett.

Ennek a tébolynak állított örök emléket Erich Maria Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című regénye, melyet Hollywood is hamar felfedezett magának. Először 1930-ban vitték filmre, majd '79-ben, most pedig német alkotók futottak neki újra a mutatványnak.

Edward Berger ült a rendezői székbe, akinek a munkássága nemzetközi szinten nem annyira ismert, de aki látta az HBO Patrick Melrose című sorozatát Benedict Cumberbatchcsel a főszerepben, sejtheti, hogy emberünk mesterien képes ábrázolni az emberi traumák természetét. Épp ezért volt tökéletes döntés őt felkérni, hiszen ebben a filmben egy egész megnyomorított generációról kellett elmesélni valamit, ami a ma embere számára is tanulsággal szolgálhat.

Berger pedig nem hogy nem okoz csalódást, de egyenesen brillírozik.

Filmjének már az első jelenetsora is megdöbbentően újszerű. Egy fiatal német srác elesik a fronton, a kamera pedig megmutatja, mi történik az egyenruhájával a következő hetekben. A holttestet levetkőztetik majd eltemetik, a ruhát bevagonírozzák, a hátországban lemossák róla a vért, majd a toborzóirodában kiutalják egy csillogó szemű fiatalembernek, aki még elhiszi, hogy a bevonulással dicsőséget fog szerezni Németországnak.

A Nyugaton a helyzet változatlan az elvesztett, elrabolt ártatlanság brutális meséje. Amikor az ifjak először tapasztalhatják meg a lövészárok borzalmait, amikor körülöttük ágyútűz szaggatja a véres mocskot, az egyikük ezt motyogja maga elé:

Az otthoniaknak valóban ennyi fogalmuk lehetett akkoriban a világháború pokláról. Azzal a tudattal masíroztak százezrek a halálba, hogy tehetnek valami hasznosat és maradandót a hazájukért, miközben már a hadsereg vezetése is tudta, hogy a nyugati fronton minden erőfeszítés és áldozat teljességgel hiábavaló. Ahogyan az egész háború is az. Ez az életeket, testeket és lelkeket megnyomorító embertelen téboly, aminek legfeljebb a terepasztal mellett állva mutatkozhatott bármi értelme, de azokban a hónapokban, amikor ez a film játszódik, már ott sem.

Berger filmje egy pillanatra sem bicsaklik meg, és nincs olyan komponense, amibe bele lehetne kötni. A látvány elsőrangú. Olyan nagyjeleneteket sikerült összehozni, melyekről az embernek azonnal a Ryan közlegény megmentése első félórája jut az eszébe. Ezúttal nem kézikamerával sikerül berántani a nézőt az események sűrűjébe, de a hosszú snittek és a főszereplőt mindenhová követő kamera nagyjából ugyanazt a hatást éri el, még úgy is, hogy ezúttal érezhető némi távolságtartás. Az okos fényképezés egyszerre szemtanúvá és hitetlenkedő kritikussá is teszi a nézőt, aki a főszereplővel együtt merül alá a háború káoszában.

A színészek egytől egyig kiváló alakítást nyújtanak. Különösen Felix Kammerert kell megdicsérni az ifjú Paul Bäumer szerepében, aki a szemünk előtt válik idealista ifjúból megtört emberi ronccsá, ahogy mindenki más is, aki nem az íróasztala mellett küzdötte végig az első világégést.

A Nyugaton a helyzet változatlan lenyűgöző, gyönyörű és elborzasztó mozgóképes emlékmű a háború abszurdumáról és arról a rémisztő, ember alkotta gépezetről, ami működteti azt. Háborúellenes, természetesen, de egy percig sem demagóg, csak megmutatja, hogyan válik semmivé minden érték és szentség a csatamező sarában.

Muszáj ismét leírni: az év egyik legjobb filmje, ami a megtekintése után hosszú ideig veled marad, és később sem fogod tudni ugyanazzal a közönnyel hallgatni a világ fegyveres konfliktusairól szóló híreket, mint ahogyan azt korábban tetted. Kötelező néznivaló mindenkinek.