Aki Nintendo-fanatikus volt legalább az élete egy pontján, az tudna mesélni, hogy micsoda pillanatokat élt át egy-egy JRPG-vel. A Nintendonak legalább annyira sajátjai a JRPG-k, mint Mario, az viszont egész furcsa, hogy nem dobtak be mindjárt egyet a Switch indulásakor, egészen mostanáig kellett várni egy igazán jó exkluzív címre, de bőven megérte a várakozás, hiszen az Octopath Traveler valami olyasmi, amitől az egyszeri rajongó azonnal magához nyúl.

A Square Enix játéka csak Switch-re jelent meg, és olyan űrt tölt be, amit isten tudja, miért nem akar mostanában senki betölteni. Ez bizony egy igazi 16 bites alapokon nyugvó játék, de a fejlesztők csak okosan és nem izomból gondolkodtak retróban, nem akartak nyakig elmerülni benne, talán pont azért is, hogy könnyet csaljon azok szemébe, akik olyan játékokon nőttek fel, mint a Secret of Mana vagy a Star Ocean.

Az Octopath Traveler úgy néz ki, mint egy álom. Alapjaiban egy igazi pixeles, felülnézetes RPG, mint a régi szép időkben, de nem, ennyire nem egyszerű a helyzet, a fejlesztők csavartak egyet a koncepción, hogy a jelenlegi elvárásoknak is megfeleljen a grafikája, így tulajdonképpen 3D-s lett a játék, csak pixeles, amelyben az effektek teljesen maiak, gyönyörűek, ez a kettősség pedig olyan vizualitást eredményez, amiért érdemes kézbe fogni egy Switch-et.

Mert hogy ez a játék konkrétan gyönyörű, és olyan szinten kiszolgálja a stílus régi rajongóit, hogy szem nem marad szárazon. Már az első pillanataiban behúz, és kb. 70 órányi játékideje alatt is bőven kitart a varázs. Öröm nézni, ahogy a régi stílusú grafika életre kel, a harcok pedig megfelelően nehezek és élvezetesek.

És nagyon komplexek. Olyan szintű taktikázásra és matekozásra van szükség a nyeréshez, hogy az akár elrettentő is lehet, de ne legyen az, a harcrendszer csodálatos, és van annyira brutálisan kidolgozott, hogy még sok-sok óra után is ugyanolyan tátott szájjal játsszon az ember, mint a legelején. A harcok viszont már-már túlságosan is nagy számban fordulnak elő a játékban, ha lehet ilyet mondani, egy részük pedig még úgy is kikerülhetetlen, hogy nem bánnánk, ha nem kellene végignyomni őket. Ez talán mások számára pont inkább előny, mint hátrány, de maradjunk annyiban, hogy pár harccal igencsak meg fogunk szenvedni, ha nem az összessel.

Kezdésként választanunk kell a nyolc karakter közül egyet, akivel nekivágunk a kalandnak, de nyugi, a többiek sztoriját is végig kell majd játszanunk, másképp nem megy, úgyhogy igazából csak a sorrenden változtathatunk, magán a történeten nem. Osteria világában tesszük a dolgunkat a hősökkel, akik egytől egyig különbözőek, bár igazából a történetük nem függ össze, nincs bennük szinte semmi közös, csak egymáshoz csapódnak.

A sztori önmagában nem túlságosan erős, pedig egy ilyen RPG-hez elengedhetetlen lenne egy nagyívű történet. Nyolc karakter nyolc sztoriját tartalmazza, amelyek olyanok, amilyenek, jobb, ha nem várunk tőlük túlságosan sokat. De mégis, a gyönyörű megvalósításnak köszönhetően még ez sem zavarja az embert, inkább csak ámul a játékidő alatt, hogy mibe csöppent, és közben elmorzsol néhány könnycseppet azért, mert voltak emberek, akik össze tudtak hozni egy ilyen hihetetlen játékot.

Az Octopath Travelernek vannak hibái, de eltörpülnek a pozitívumai mellett. Olyan szinten szolgálja ki a régi JRPG-rajongókat, ahogy senki az utóbbi években, és ha a Square Enix a jövőben valami hasonlóra adná a fejét, csak hozzádobna egy nagyobb ívű történetet, akkor nem lenne kérdés, hogy mi az az egyetlen játék, ami letaszíthatja a trónjáról ezt a gyönyörűséget. Egyelőre viszont nincs kihívója. Nem is lesz még egy darabig valószínűleg.