Az első harminc-negyven percet meglehetősen fintorogva néztem meg az HBO-n eddig két epizódnál tartó sorozatból, ami Rick Remender és Wes Craig Deadly Class című képregényei alapján készült. Ronald Reagen elnökségének hatodik évében, 1987-ben járunk, egy Marcus Lopez nevű srác hajléktalanként bujkál a rendőrség elől. Közben az általa rajzolt képregényből tudjuk meg, hogy az elnököt hibáztatja az ő sorsáért, amiért megszüntettek több pszichiátriát, majd egy őrült megölte a szüleit.

Már majdnem elkapnák a zsaruk, amikor megmenti egy csapat titokzatos fiatal, akik rögtön be is viszik Lin mesterhez, aki a társadalom különc gyerekeiből, valamint FBI-os, NASA-s satöbbi elit szülők gyerekeiből képez egy sorozatgyilkos osztagot, hogy harcoljanak a világ igazságtalanságai ellen. Elsőre tehát minden annyira tipikusnak tűnt, közben indokolatlannak is a képregényes szál, hogy majdnem ki is nyomtam az Orgyilkos osztályt, aztán szép lassan kimutatta a sorozat a foga fehérjét.

Hamar kiderül például, hogy a magát tökös gengszternek bemutató srác valójában nem olyan bátor, nagy arc, mint azt mutatni szeretné, hogy aztán a második részben majd egy újabb nagy csavart kapjon a karaktere. Emellett az osztály legtöbb tanulóját és Lin mestert is motiváló bosszú is egész egzisztencialista mélységet kap Marcus merengései, filozofálgatásai nyomán.

Közben pedig folyamatosan megy az osztályban a klikkek és az egyes arcok közötti vérszívás. Hazugságokkal leplezett árulások, lebukások, miegymás, a figyelem lekötésének a klasszikus eszköztára, bátran szabadjára engedve, de nem nevetségességig fokozva. Néhány szereplő így két rész alapján elég felületesnek tűnik, de alighanem többen még lehetőséget kapnak közülük kibontakozni. Főleg, hogy legtöbben még adósak a gyilkosságukkal, a megölt személy kiválasztása pedig remekül tükröz minket, vallja Lin mester, aki a házi feladat kiadásakor rögtön Gavrilo Princippel példálózott. Erre kontrázott rá Marcus, hogy akkor ő Reaganre fog rámenni.

Az Orgyilkos osztály annyiban mindenképpen több a Stranger Thingstől kezdve megannyi nyolcvanas évekbe visszarepítő sorozatnál, hogy nem sima időutazásról van szó, hanem a konfliktus simán visszaolvasható napjainkra is. Főleg, hogy annyira nem is erőltetik az évtized ikonikus tárgyainak az arcunkba tolását. Egyedül a zenékkel vagyok úgy, hogy már a könyökömön jönnek ki ezek a random nyolcvanas évek playlistek. Komolyan ott tartok, hogy már jobb lenne, ha kortársi a nyolcvanas éveket idéző zenéket kezdenének használni az ilyen filmekben és sorozatokban. A New Ordert The Smithsszel összeházasító The Guests például tök jó választás lett volna. Na mindegy, ennél nagyobb baj ne legyen!