Nagyon ritka az olyan horror, ami nem akar minden pillanatban olcsó eszközökkel megijeszteni, ami lassan, de biztosan helyezi a válladra a súlyát, hogy aztán napokig ne eresszen el. Az elsőfilmes Ari Asternek sikerült. Ráadásul úgy sikerült, hogy tulajdonképpen egy családi drámát fordít ki önmagából, hogy aztán valami olyan süljön ki az egészből, amitől az ember nem szívesen marad egy sötét szobában egyedül, de tulajdonképpen másokkal sem.

A Hereditary ráadásul úgy éri ezt el, hogy kétórás játékidejéből 100 percen keresztül egy kemény családi drámát nézel, amiben egyszer-egyszer előfordulnak horrorisztikus elemek, de egyáltalán nem a horror dominál, viszont érzed, hogy valami van a háttérben, valami, ami közeleg, és ha ideér, akkor az akkora erővel csap le, hogy nehéz lesz felkelni a moziszékből.

A történet egy családról szól, Grahamék éppen gyászolnak, meghalt ugyanis a nagyi, aki meglehetősen furcsa teremtés volt, anyuka, Annie (Toni Collette) sem volt jó viszonyban vele, de itt tulajdonképpen senki sincs igazán jó viszonyban senkivel. A két kamasz gyerek, a fura Charlie (Milly Shaphiro) és a tipikus tini Peter (Alex Wolff) nem kér a szülőkből, de igazából egymásból sem, egyedül a megfáradt apuka, Steve (Gabriel Byrne) az, aki megpróbálja kicsit közelebb hozni a családtagokat végtelen nyugalmával, de csodákra ő sem képes. Aztán a tragédiát egy újabb tragédia követi, onnantól pedig lassan elkezd nyílni a pokol kapuja.

És az a kapu csak nyílik és nyílik, nagyon lassan, komótosan, már-már túl lassan is. Nem jön közben egyetlen jump scare sem, csak nagyon ritkán válik véressé, mert itt nem ez a lényeg. Először a család privát, mindennapi horrorjába kell belesüppednünk, kényelmetlen lesz, de szükséges a végkifejlethez. A veszteségek, a kilátástalanság, a kezelhetetlen fájdalom szépen felemészti a szereplőket, hogy aztán a háttérben komótosan megérkezzen valami, ami durvább, mint a fizikai és lelki fájdalom, valami, ami aztán igazi horrort farag ebből az egyébként is betonkemény drámából.

És amikor elérkezünk erre a pontra, gyanútlanul tarkón vág minket a film, elegáns, iszonyúan feszült horrorrá válik, ami ekkor sem kíván kompromisszumokat kötni, végig a maga módján, a régi, klasszikus mozik hangnemében meséli el a történetét, nem úgy, ahogy azt egy mai átlagnéző várná. Sajnos kicsit talán túl komótosan is, túl hosszúra nyújtva a mondandóját, de még ekkor sem válik érdektelenné.

Ettől nem lesz mindenki filmje az Örökség, de az, aki egy igazán nyomasztó, sokáig fejtegethető, meglepő horrorban végződő családi drámát vár, az a keblére ölelheti, és készíthet helyet neki az év végi legjobb filmek listáján, Toni Collette pedig készülhet a köszönőbeszédekkel a díjátadókon. Ez bizony egy horrorklasszikus, ami nem lesz mindenkié, de akit megtalál, azt nem hagyja majd nyugodni napokkal a megtekintése után sem.