Ha ez nem így lenne, igazából senki nem jönne rá, hogy egy újrafeldolgozásról van szó, hiszen a főhős itt nem filozófia-szakos harcművész, hanem egy a profi ketrecharcból kivágott lecsúszott sportoló, és ezzel még nincs vége a remake alkotói által eszközölt változtatásoknak. Maga a helyszín változott a legtöbbet. Ezúttal egy Florida Keys-i szigeten játszódik a sztori és a helyi kiskirály sem egy érett profi, hanem egy idétlen wannabe-gengszter, aki annyira nem bír az említett kidobóval, hogy a börtönben csücsülő apuci megelégedvén a bénázást egy idegbeteg verőembert küld, hogy egyszer s mindenkorra oldja meg a helyzetet.

A legyőzhetetlen szekus szerepében a bikára gyúrt Jake Gyllenhaal feszít, a pszichopatát pedig az első filmes melójában lubickoló ketrecharcos, Conor McGregor alakítja. Nem tagadjuk, borzasztóan vágytunk már egy hagyományos street-level akciófilmre, amiben nem a Föld sorsa forog kockán, nem dobálják halomra a hullákat és a főhős sem ütemre osztogatja a fejlövéseket, Doug Liman filmje pedig pont ezt ígérte.

A Prime Video kínálatában tegnap óta elérhető Országúti diszkó néhol egészen rajzfilmes elemekkel operál. McGregor gonosza például egy kifejezetten irreális figura, és ezt a magát színészként most először kipróbáló sportoló/botrányhős láthatóan rohadtul élvezi. Egy olyan palit kellett megformálnia, aki csak úgy hajlandó megállni az autójával, ha nekimegy valaminek, aki seggpucéron flangál végig az utcán, hogy aztán egy idegenről lerángassa a kabátját és felgyújtson maga körül mindent csak mert éppen ahhoz van kedve. A karakter nélkülöz bárminemű mélységet, de így is pont elég szórakoztató ahhoz, hogy ne tudjuk levenni róla a tekintetünket.

Gyllenhaal figurájának már jutott némi háttérsztori, ami vázlatosan ugyan, de kellő magyarázatot ad arra, hogy a főhős mit miért csinál. Nagy truvájra ne számítson senki, a mozi cselekménye egyszerű, mint a faék, és ezt nem a csalódottság mondatja velünk, hiszen az egészről lerí, hogy az alkotók nagyon jól tudták, mit akarnak elérni. Az Országúti diszkó azokat az időket idézi, amikor még simán elvitt a hátán egy filmet az, hogy Van Damme ötpercenként spárgába vágta magát, és aki tudta élvezni ezeket az olcsó, egyszerű, őszinte filmeket, az valószínűleg Liman mozijával is megtalálja a számításait.

A rendező egyébként olyanokat mondott korábban, hogy az Országúti diszkó a karrierje legjobb filmje, amit azért elég komoly túlzásnak érzünk A Bourne-rejtély, A holnap határa és a Barry Seal: A beszállító direktorától. Ez a film egészen egyszerűen nincs olyan jó, hogy ilyeneket mondjanak róla, és az is biztos, hogy nagyon sok néző, aki nem tudja, mire ül le, csalódottan fog felállni a végefőcím után. Azt hittük, hogy ez a műfaj elmúlt a kilencvenes évekkel és ma már senkinek nem elég az, hogy két kigyúrt pali véresre veri egymást egy lerombolt kocsma közepén.

Pedig dehogynem! Ennek a filmnek igenis létezik a közönsége, melynek tagjait nem fogja zavarni az, hogy az alkotók nem igazán tudták megfogni Florida Keys hangulatát, hogy a sztori lapos, a karakterek vagy egydimenziósak vagy önmaguk karikatúrái, a bunyók pedig igazából alig vannak megkoreografálva. Ez a mozi már a bemutató előtt is pontosan ezt ígérte, sőt, a főcímtől a végefőcímig egészen bátran mer bugyutának lenni, ami ellenállhatatlanul szórakoztatóvá teszi az egészet.

Aki mélységet, fondorlatos cselekményt és feszültséget vár ettől a darabtól, csalódni fog. Ez az utazás nyílegyenesen tart A-ból B-be, az útitársak sem túl bonyolult arcok és a táj sem különösebben érdekes, de az egész valamiért kellemesen ismerős. Mintha ültél volna már ebben az autóban, valamikor a kilencvenes években, és úgy emlékszel, hogy akkor jó buli volt. Ha te is ezt érzed a film alatt, akkor garantáljuk, hogy a végállomáson elégedetten fogsz kiszállni.