Slipknot - We Are Not Your Kind

Megkésve bár, de muszáj beszélnünk a Slipknot új lemezéről. Corey Taylorék ugyanis valami olyasmit műveltek, ami a legkevésbé sem volt benne a pakliban, valahogyan visszanyerték zeneileg is azt a hihetetlen nyers erejüket, amit állításuk szerint az Iowa óta nem tudtak prezentálni, és tulajdonképpen van is fantázia abban, amit mondtak. A We Are Not Your Kind ugyanis olyan, mint egy újjászületés, rettenetesen nyers, minden pillanatában kompromissszummentes album, amin akad énekelhető sláger (Unsainted) és slágernek szánt mosh-pit dara is (Solway Firth), de bárhonnan is nézzük, a Slipknot egyáltalán nem a slágerekre és a könnyű megoldásokra hajtott, talán pont ezért az egyik legerősebb és legemlékezetesebb lemezét tette le az asztalra. Ami nagy szó egy olyan bandától, ami csaknem 25 éve létezik, és mind a lemezein, mind a színpadon olyan energiákat kell megmozgatnia, amik fel is őrölhetnék őket. Jó, persze fel is őrölték már a bandát, de láthatóan csak nyernek minden fájdalom feldolgozásából. És mi is, ha még mindig össze tudnak hozni olyan dalokat, mint a Nero Forte, vagy a brutális tempójú Orphan. Simán az év egyik legjobb lemeze a We Are Not Your Kind. Jaj, de nagyon jó lesz mindezt élőben is hallani jövő február 4-én az Arénában!

Taylor Swift - Lover

Egyszerre szerencse és balszerencse egy poptörténelmi lemezt összehozni. Taylor Swiftnek sikerült a buli az 1989 című, most már alapműnek tekinthető albummal, nagyjából még az is megszerette ezt a nőszemélyt, aki egyébként szívből tudta rühellni a korábbi country-popos tinidalai után. A Reputation kicsit már megosztóbb lemez lett, de láthatóan Taylor Swift nem esett kétségbe, egyből elkezdett dolgozni egy 18 (!) számos új albumon, ami egyértelműen olyan, mintha az előző két lemezét boronálná össze, néha kicsit úgy, mintha azok B-oldal gyűjteménye lenne. Ami egyébként nála nem feltétlenül jelent semmit, tekintve, hogy az 1989 egyik legjobb dala, a New Romantics nem is kapott helyet az albumon, csak a kanadai és egyéb nemzetközi kiadásokon, különösebben nem kell félni a resztlitől sem. A Lover nem akar továbblépni zeneileg, csak azt teszi, amit az elmúlt két lemezen is: okosan megírt popdalokat ereszt össze, hol vidámakat, hol merengőseket, talán kicsit túl sokat is. Swift szokásos slágerparádét mutat, szinte látod is magad előtt, hogy a dalok 90%-a üvölt majd az összes létező plázában, de ha rendesen a mélyére nézel, azért néha meglepő mélységeket látsz (pl. The Archer, False God), és pont ezért szerethető ez a lemez is. Csak néha sok. Ha pár dallal kevesebb lenne (pl. a London Boy simán mehetett volna B-oldalra), akkor egy jóval egységesebb album lenne a Lover. Így inkább tűnik egy gigantikus dallistának, egy "ezt mind megírtam egy év alatt, hát hallgassátok"-összeállításnak, mint albumnak. De ez legyen a legnagyobb baja, ha még mindig szerethető, amit hallgatsz.

Zebrahead - Brain Invaders

"Hát ezek még lézetnek?" - kérdezte kedves barátom, amikor szóba került, hogy kijött az új Zebrahead-lemez, és hát igen, tény, hogy sokak számára a kaliforniai banda egyet jelent a Playmate of the Year című dallal, aztán mással már nem nagyon, pedig a Zebrahead pár slágert leszállított még az évek során. Csak éppen lehet, hogy ezek a dalok inkább az USA-ban és még inkább Japánban szóltak a rádiókból. Kár, mert egyébként mifelénk is szólhatnának, annak ellenére is, hogy a Zebrahead sosem volt igazán eredeti zenekar, és ezt a legújabb lemezéről a Brain Invadersről is bátran le lehet szűrni. De gyorsan szögezzük le: ez az ő esetükben egyáltalán nem jelent rosszat, mivel sosem akartak olyan fene nagy eredetiséggel partit varázsolni bárhová, ahol szólnak, továbbra is a kaliforniai punk rock örökséget hasznosítják újra, azon belül is főleg a Sum41-ét, és néha jobb dalokat is írnak, mint ők. Az All My Friends are Nobodies és az I Won't Let You Down legalábbis Deryckék bármelyik régebbi lemezén elfért volna slágerként, de azért bekacsint itt még az Offspring, a Reel Big Fish, meg nagyjából minden, amit Kalifornia zeneileg adhat. És mindezt összességében marha szórakoztatóan prezentálja a Zebrahead, az meg külön öröm, hogy a Brain Invaders dalait szeptember 2-án a Dürerben élőben is meg lehet hallgatni.

Missy Elliott - Iconology

Hát nem Missy Elliott az a nőszemély, aki csak úgy fosná ki magából a lemezeket, vagy a dalokat, úgyhogy eléggé meg kell becsülni, ha végre kiad valamit a kezei közül. Missy 2005-ben jelentette meg a Cookbookot, aztán jött a nagy ígérgetés, de a lemezek valahogy nem akartak elkészülni. 14 év után egy 5 számos EP-vel tért vissza, ami igazából 4 szám, de ne kötözködjünk. Az Iconology kellemesen oldschool Missy-cucc, hiphop és R&B menet negyed órában, ami fájóan rövid, de hát ez van, meg kell becsülni ezt a négy (plusz egy acapella-verzió) dalt is. Isten tudja, mikor lehetett hallani utoljára annyira hanyagul odavetett szövegelést, mint a nyitó Throw It Backben, vagy olyan régisulis, táncolható hiphopot, mint a Cool Off-ban, aztán az R&B kitolja a képből a rapet, és beültet az időgépbe, majd visszavisz a '90-es évekbe a DripDemeanorrel és a Why I Still Love You-val, aztán ennyi volt. Kicsit olyan ez az EP, mint egy kopogtatás, mintha Missy Elliott, aki híresen nem tudta eldönteni, hogy van-e még keresnivalója a jelenkorban, pár dalt kiküldött, hogy megnézze, mi a helyzet odakint. És mivel egyelőre még mindig mindenki szereti hallani őt, talán nagyobb kedve lesz több új dalt is kiadni. Ne kelljen már újra 14 évet várni, de most komolyan!

Snoop Dogg - I Wanna Thank Me

Snoop nem egy szerény csávó, már amikor csillagot kapott Hollywoodban a  Hírességek Sétányán, akkor is csak magának tudta megköszönni azt a kitartó munkát, amit belefektetett, hogy idáig juthasson. Akkor még a franc se gondolta, hogy erről lemezt is készít, de tessék, itt az I Wanna Thank Me, amelynek címadó dalában el is mondja a beszédének kibővített változatát. Végül is fontos az önbizalom, és Snoop nem is megy a szomszédba érte, inkább rágyújt egy kövér cigire, aztán azt teszi, amihez ért. Ez a faszi még mindig baromi jó rapper, görcsölésmentesen hozza a jó öreg Snoop-hangulatokat, meg a rakás vendégszereplőt, Wiz Khalifát, Chris Brownt, Slick Ricket, Jermaine Duprit, de még az elhunyt Nate Doggot is. 22 dal, 75 perc, baromi sok, talán egyben nehezen is kezelhető, de az I Wanna Thank Me egy fasza Snoop-lemez, ami szokás szerint az arcodba fújja a füstöt, és rájössz, hogy mégse lehet annyira szar ez a világ, ha Missy és Snoop még mindig ilyen dolgokra képes. És ne felejtsük el, hogy már csak kettőt kell pislogni az új Tool-lemezig...