A Netflix nem épp a remek színvonalú filmjeiről híres. De most itt az Oxigén, ami jó is, feszült is, és bár nem hibátlan, nehezen felejti el az ember.
Alexandre Aja úgy látszik, tudja, hogy érdemes egyszemélyes thrillerekben gondolkodni, és látta Ryan Reynolds Buriedjét. Az Oxigén ugyanis nagyban hasonlít a klausztrofóbiás, egyszereplős thrillerre, ami valahogy mégsem volt unalmas, annak ellenére sem, hogy Reynoldst sem tartotta senki éppen egy átütő drámai színésznek, plusz a hely szűke sem segített sokat, de mégis remekül tudott működni az a mozi. Az Oxigén lehet, hogy alapjaiban kölcsönvesz ezt-azt attól a filmtől, de sokkal tovább megy.
A sztori ismerős lehet: egy nő emlékeitől megfosztva ébred egy krio-kapszulában, ahol gyorsan kiderül, hogy nincs túl sok levegője. Mivel nem egy páfrány lelkületével rendelkezik, úgy dönt, hogy a meglehetősen szűkös lehetőségeihez mérten elkezd megpróbálni kiszabadulni, csak hát van itt több bibi.
Az egyik az, hogy minél kétségbeesettebben próbálkozik, annál jobban fogy a levegője, másrészt pedig – és itt az igazán nagy újítás – egy komplett hight-tech rendszerrel kell megküzdenie, akit MILO-nak hívnak, és fokozatosan le kell bontania a rétegeit ahhoz, hogy hozzájuthasson a szabadulás kulcsához, már ha van olyan egyáltalán.
Az Oxigén már csak azért sem az Élve eltemetve egyenes kópiája, mert ez bizony egy sci-fi, és így teljesen más alapokra helyezi a kijutás kilátástalannak tűnő keresését. Míg Reynoldsnak abszolút egyszerű eszközökkel kellett valahogy kijutnia a koporsóból, addig Liznek már utasításokkal kell dolgoznia, ráadásul MILO egyáltalán nem egy szemét rendszer, nagyon is logikusan működik, csak éppen jól kell szólni hozzá, és máris teljesíti minden kívánságunkat. Vagy kell a rendszergazdai jelszó. Az mondjuk nem segített volna sokat a föld alatt Ryanen.
Liz ráadásul kedélyesen elhallucinálgat a kapszulájában, mindenféle rémképekkel küzd, mintha valami nagyon elő akarna bukkanni a múltjából, némelyikük eléggé kellemetlen, másikuk egy normális életet feltételez, már csak az a probléma, hogy MILO szerint a képek résztvevői nem annyira valóságosak.
És itt jön be a képbe egy olyan vonal, ami nagyon jól áll az Oxigénnek: egy olyan kirakós lesz belőle, aminek tudod, hogy van megoldása, és hogy Liz előbb-utóbb rájön, mi a fene történik vele, ettől pedig pont annyira feszültté válik a sztori, amennyire kell, már-már kibírhatatlanná, de egyben valahol kiszámíthatóvá is. Hiszen tudod, hogy mindig pont tönkremegy minden pont akkor, amikor kiderülne valami, és ez a harmadik-negyedik alkalommal már megtöri a varázst.
Mégis jó az Oxigén, főként azért, mert a high-tech környezet és Mélanie Laurent játéka önmagukban is remek látványosságok, Mélanie egyszerűen zseniálisan viszi előre a filmet az első képkockától az utolsóig, Aja nem is bízhatta volna jobb színésznőre a munkát, pedig nem ő volt az első Liz. Eredetileg Anne Hathaway retteghetett volna egyedül, őt lecserélték Noomi Rapace-ra, utána lépett csak be a képbe Mélanie Laurent, és hálát adsz az égnek, hogy nem Anne Hathaway lett a főhősnő, mert vele ez egyszerűen nem működött volna.
Alexandre Aja igazán emlékezetes thrillert hozott össze, de sajnos a végét nem sikerül eléggé ütősre faragnia.
Olyan, mintha az utolsó pillanatokra elfogyna a szufla, vagy megijedne az író Christie LeBlanc attól, hogy valami igazán mocskos módon fejezze be a sztorit, a befejezés pedig sem képben, sem történetében nem illik az előzőekben látottakhoz, ráadásul tényleg olyan érzése van az embernek, hogy egy némileg triviális, és nem egészen kielégítő magyarázattal zárják le ezt az egészet, és még túl is lépnek a giccshatáron vele egy csöppet.
Ettől függetlenül is ügyes és hatásos az Oxigén, amit mindenkinek meg kell néznie a Netflixen, aki szereti az egyszereplős, nagyon klausztrofób thrillereket, amik a horrorelemektől sem idegenkednek, azoknak pedig pláne, akik nem ismerik Mélanie Laurent tehetségét, mert ez a színésznő bizony arra hivatott, hogy sokkal több olyan filmet kapjon, mint ez, a Kezdők vagy a Becstelen brigantyk.