Egy gusztustalan, de megtörtént eset az emberi sötétségről, amit maga Michael Bay nyomott tele koksszal. Szépérzék a szemetesben, fordulatszám a maximumon.
A Miami New Times ’99-ben hozta le Pete Collins cikkét a Sun Gym-banda ámokfutásáról. Miamiban egy csapat fitneszőrült a minőségi élet reményében elrabolt és megkínzott egy Marc Schiller nevű helyi újgazdagot, majd hasonló indítékból megölte a magyar származású Frank Grigát és feleségét. Michael Bay, az agyatlan látványfilmek pápája már régebben rávetette magát a sztorira, de a Transformers-széria egyre silányabb folytatásai miatt kénytelen volt maga előtt görgetni a projektet. A gigaköltségvetéshez szokott rendező ezúttal ott spórolt, ahol tudott. Nem csak Mark Wahlberget és Dwayne Johnsont beszélte rá egy kiadós gázsicsökkentésre, de hajlandó volt a gyilkossági jelenetet a saját lakásában leforgatni. A kész művet végül sikerült húszmillióból összehoznia, a kevesebb nulla azonban nem ment a tempó rovására.
Nagy tétben mernénk fogadni arra, hogy a Pain & Gain nem lesz hivatkozási alap egyetlen filmes szakkörön sem, hiszen a narráció, a karakterábrázolás és a cselekmény is a bűnfilmes eszköztár legporosabb paneljeiből építkezik. Bay mestertől nem vártuk a műfaj megreformálását, aki pedig mégis, az így járt, és ha már itt tartunk; meg is érdemli. Nagy szerencse, hogy a látványfilmes megközelítés olyan intenzív képáradatban öltött testet, mely a megtekintés során nem igazán hagy szabad agyi kapacitást a minőségi kifogások egyidejű megfogalmazására.
Kultúremberként majdnem kikértem magamnak azt a csiricsáré felszínességet, mellyel a rendező babrál ezzel a – minden jó érzésű nézőt határozott állásfoglalásra késztető – témával. Néhol úgy tűnt, hogy a nyugtalanító brutalitást a mozi szimplán az emberi hülyeséggel exkuzálja, mintha egy olyan gegen kellene röhögnünk, ami egy felebarátunk halálával, majd holttestének feldarabolásával végződik. A gyenge gyomor épp ezért a Pain & Gain igazi ellensége. A filmidő derekánál azonban a hatásos vizualitással megtámogatott cselekmény már olyan haláltáncot mutat be a szürrealitás és az objektív valóság határmezsgyéjén, hogy a tétovázó nézők is kénytelenek elismerni; az alkotás szándékosan tolja ilyen ördögi vigyorral az arcukba az eseményeket.
Akik hajlandóak kicsit hajlítani a szépérzékükön, az év mozis tapicskolására nevezhetnek be, mely szerencsére nem marad adós az értékítélettel sem, ami valamelyest csillapít az erkölcscsőszök fájdalmain. A színészgárda teszi a dolgát, a videoklipes esztétika, a feszes tempó és a beteg sztori vakmerő megfogalmazása pedig erőből hárítják a felszín alatti tartományok hiányát firtató kellemetlen kérdéseket. Az utolsó harmadban a látottak már a groteszk határát súrolják. Eddigre a felháborodottak már jó eséllyel elhagyták a nézőteret, a maradék pedig úgy szívja magába a vásznon tomboló izomszagot, mint egy piromán az égett fa szagát. American junkfood – a legjobb fajtából.