Tényleg az év vígjátéka a Palm Springs. Pedig aztán tényleg láttunk már mindent az Idétlen időkig klónjaiban.
Andy Sambergről könnyű azt mondani, hogy egy idióta. A csávó mindig olyan figurákat játszik, akik fullba’ nyomják a kretént, de mindig van mögötte valami erő, egy egészen pici dráma, amitől nem lehet nem komolyan venni. Okosabb, mint amilyennek tűnik. Jóval. A Palm Springs után pedig végképp nem lehet már csak az idióta skatulyába tenni. És nem azért, mert valami teljesen mást játszik, mint ezelőtt. Nem, pontosan egy ugyanolyan elcseszett, túlzásokba eső fazont, amilyet például a Brooklyn-99-ban. Ez a film azonban sokkal több, mint egy átlagos idióta vígjáték, és ő is sokkal több benne, mint egy átlagos idióta.
Ne szépítsük, ez a film egy Idétlen időkig-klón, a főhőssel ugyanaz a nap történik meg folyamatosan, de pont annyit tekernek a koncepción, amennyitől teljesen frissnek hat az egész. Nyles (Samberg) egy esküvőre megy barátnőjével, és megtörténik vele a legrosszabb, beleragad ebbe az egyetlen napba. Mindig az esküvő reggelén ébred, így folyamatosan át kell élnie a lagzi borzalmait. Megismerkedik azonban a menyasszony tesójával, Sarah-val, aki egy véletlen folytán szintén bekerül az időhurokba.
Fogalmuk sincs, hogy kikerülhetnek-e belőle egyáltalán, de azt tudják, hogy akár kihozhatnák a legtöbbet is ebből az egész helyzetből. És hát persze, hogy elkezdenek közeledni egymáshoz.
Csakhogy a sztori nem szimplán ennyi. Eleve ott kezdődik a dolog, hogy ezúttal a film nem arról a pontról indít, amikor Nyles ismerkedik a helyzettel, és folyamatosan kiborul ébredés után, hanem ott, ahol már isten tudja, hányadszorra éli át ugyanazt. A szokásos „ideges fejeket vágok, mert most ismerem fel, hogy időhurokba kerültem”-szekvenciát megspóroljuk, és nagyon jó, hogy ez így történt.
Samberg és a Sarah-t alakító Cristin Milioti nagyon jól működnek együtt, a színésznő sokkal szerethetőbb, mint bármikor (pedig egyébként az Így jártam anyátokkalban sem utáltuk), mert a figurája egyáltalán nem az az átlagos romkom-csaj, akitől már hupililát lehet hányni, nem túl édes, nem túl sötét, szépen árnyalják a karakterét, és egyszerűen nem lehet nem szeretni, még akkor sem, ha roppant elcseszett figura. Sőt, talán ezért lehet a leginkább.
A film egyébként nem csak a karaktereit kezeli remekül, hanem a történetét is, mert végre nem azt adja válaszként, hogy a szerelem, az őszinteség és az életünk jó mederbe terelése kicuppant minket ebből az egész helyzetből, inkább azt taglalja, hogy mennyire viselhető el egy ilyen helyzet, ha az ember társat talál magának, és ha már megtalálja, akkor lehet-e békét találni az egyformává vált mindennapokban.
Ha így nézzük, akár még egy erős metaforaként is értelmezhetjük az időhurkot a mindennapi életre, ahol az emberek napjai teljesen egyformává válnak, és csak az önpusztítás vagy a totális fásultság ad menedéket azellen, hogy teljesen beleőrüljünk a helyzetünkbe.
Lehet persze mindenféle őrültséggel próbálkozni, de a végén úgyis ott vár mindenkit a valódi élet súlya, amit nem igazán lehet lerakni, nem lehet kikerülni, maximum kicsit bohóckodni és őrültnek lenni addig, amíg nem kell vele foglalkozni.
Az igazi kérdés az, hogy mennyire tudunk felelősséget vállalni a tetteinkért, és képesek vagyunk-e feldolgozni annak súlyát, esetleg eltemetni magunkban a ballépéseinket titokként és továbblépni. A Palm Springs nem csak azért az év legjobb vígjátéka, mert nincsenek idén jó filmek. Egy átlagos évben is ott lenne a top 3-ban. Azért erős, mert jó arányban tartja a humort és a drámát, sokkal mélyebb, mint amilyennek első látásra tűnik, és persze azért is, mert baromi jó nézni a két főhősét, és J.K. Simmonst, ahogy beleragadnak ebbe az esküvői pokolba. De azt egyébként még az ellenségeinknek sem kívánjuk.