Hogy mi történt? Hűha. Egyrészt egy olyan utazási pokol, ami napokkal a koncert után is kihatással volt/van az állapotomra, egy buszos társaság fogalmazzunk úgy, hogy hosszú utazásra alkalmatlan járművet küldött, ami visszafelé lerohadt a szlovák semmiben, defektet kaptunk a sötét autópályán, pótkerék, na az sehol, de sebaj, majd hozza a szerelő, és valóban hozta is. Öt és fél óra múlva. Magyarországról. Úgy érkeztünk haza, hogy egyszerre éreztük magunkat még mindig a mennyekben és a pokolban. Azért nagy szó ez, mert a tortúra volt annyira borzasztó, hogy semmi másra ne emlékezzünk az egészből, de nem, Eddie Vedderék annyit adtak a közönségüknek, hogy azt nagyon be sem kell osztani hosszú időre, kitart az a következő találkozásig bőségesen.

Szokták mondani, hogy a Pearl Jam nem csak úgy koncertezget. Náluk minden bulinak tétje van. Folyamatosan átgyúrják a setlisteket, közben is változtatgatnak, így nem lehet rájuk unni, de ha történetesen azt a setlistet nyomnák le mindenhol életük végéig, amit Prágában, akkor is örömmel vennénk jegyet minden egyes koncertre. Merthogy a Pearl Jam prágai bulija sokak „életem koncertje”-listájára felkerült, nem nagy túlzás kijelenteni, hogy sok esetben az első helyre.

Nincs igazából apropója a jelenlegi turnénak, egyetlen új dal készült, a Can’t Deny Me (ami egyébként rajta volt a setlisten, de mégsem játszották el), de igazából ez is teljesen mindegy, mert ott a teljes életmű, úgyhogy a névadásban sem túlagyalt Live 2018 turné mindössze arra épül, hogy az ember elmegy, és meghallgatja a régi jó dalokat, aztán boldogan hazamegy. De ennyire boldogan valószínűleg csak nagyon ritkán megy haza közönség koncertről.

Egyrészt azért, mert a Pearl Jam még mindig brutálisan jó formában van, hihetetlen, hogy ezek az 50 feletti faszik még mindig olyan energikusan játszanak a színpadon, hogy attól sok huszonéves sztárocska elbújhat az anyukája szoknyája alá, mindehhez pedig olyan mértékű alázat társul, amire alig van példa a zenebizniszben. Vedder ritkán beszél, de akkor nagyot szól, ezzel pedig úgy rántja magához a 18.000-es O2 Arena közönségét, mintha csak egy laza klubkoncerten lennénk, de nagyon nem, ez bizony egy gigantikus aréna, telt ház 18.000 emberrel, aki végig az életéért táncol.

Jobb, ha az ember edzésben van, mert egy Pearl Jam-koncert sosem rövid menet, minimum két és fél órával kell számolni, ami itt is bőven megvolt, ez a nagyjából 160 perc pedig bármennyire is hihetetlen, de nincs takkra előre megtervezve. Azért hihetetlen, mert annyi benne a profizmus, hogy azt hinnéd, mindenre jó előre gondoltak, és amikor rájössz, hogy nem, ez nem igaz, akkor ébredsz rá arra, hogy mekkora erő van ebben a produkcióban. Elképesztő energiák viszik előre ezeket a faszikat, ragadós fajták, amelyekből simán tudsz táplálkozni, és vissza tudod adni őket a zenekarnak, akik ezt még meg is köszönik neked. Igen, ennyire jófejek.

Vedder többször is megköszöni a cseh és emellett erősen multikulti közönségnek, hogy micsoda energiákat mozgatnak meg, ettől meg nekik is jól alakul a buli, hálából még történetet is mesél nekünk egy korábbi prágai koncertről, néha még csehül is megszólal. Aztán meghúzza az üveg borát, és már mehetünk is tovább. Olyan dalok jönnek egymás után, hogy többször könnyezel, vagy csak szimplán elüvöltöd a hangod, mert el lehet még egy Nothingmanre is, hogy a Do the Evolutionről már ne is beszéljünk.

Nem igazán hanyagolták a nagy slágereket, az alaposan felgyorsított Even Flow-t, az Alive-ot és a Jeremyt sem, de hogy mennyire egyenletes színvonalon írnak dalokat még most is, azt a Lightning Bolt alatt lehet a legjobban lemérni, az utolsó lemez egyik legjobb dala ugyanis igazi stadionrobbantó cucc, ami után a Vaclav Havelnek dedikált Dissident egyáltalán nem tűnik erősebb darabnak, pedig micsoda klasszikusról beszélünk, atyaúristen.

Eközben végig árad a szeretet. A feldobált cuccokat Vedder rendre felveszi, kalap, mexikói pankrátor maszk, teljesen mindegy, bármi jöhet. És elhiszed neki, hogy még ennyi év után is marhára élvezi ezt az egészet. De a zenekar többi tagja is. Látod, hogy szeretik egymást, és hogy nagyon működik közöttük a kémia. A rajongókat annyira nem kezelik félvállról, hogy a színpad mögé beültetett embercsoportnak is játszanak egy dalt (Elderly Woman…), háttal a nagyobb embertömegnek, mert nehogy már őket valaki ne szolgálja ki teljesen. Perfekt hozzáállás.

Vedder a Help Help előtt játszik egy kis Help!-et is a The Beatlestől, elnyomja egymagában a könnyfakasztó The Endet, aztán begyújtja a rakétákat, és jöhet a Given to Fly, végül pedig a még mindig fantasztikus Rockin’ in the Free World, ami alatt a világ csörgőkészletének tekintélyes részét kidobálja a közönségbe. Aztán Indifference, és irány haza. „Komolyan nem akarhatok ennél többet!” – mondja egy srác kifelé menet angolul, és tényleg, teljesen igaza van, nem akarhatsz többet még akkor sem, ha maradtak ki nagyon fontos dalok, slágerek, ennél nem lehet feljebb.

Teljesen biztos, hogy ha egyszer felnövök, a Pearl Jam összes tagja szeretnék lenni egyszerre. Ami ezeknek a férfiaknak a birtokában van, az talán a legfontosabb a zenében: tehetség, kimeríthetetlen energia és rengeteg alázat. Úgy léteznek a színpadon, hogy attól még a Duracell nyuszi is plusz energiát kapna. Olyan zenekar a Pearl Jam, ami élőben talán mindenki másnál többet tud adni. És adnak is. Rengeteget. Annyira odaadnak mindent, hogy Vedder még a megmaradt borát is megosztja a közönséggel. Mert ő ilyen. És mi is ilyenek szeretnénk lenni. Ezek után kit érdekel, hogy öt és fél órán keresztül rohadtunk a szlovák pusztaságban? Eddie Veddert érdekelné? Mit tenne ilyenkor Eddie Vedder? Ezek az igazán fontos kérdések.