Tegnap rövid időre egy kicsit jobb hellyé változott Magyarország. Előfordul néha. A Pilvaker megint eljött, hogy megmutassa, hogyan kellene bánnunk egymással, és hogy hogyan kellene valójában magyarnak lenni.
Ha elvonatkoztatunk a folyamatosan magyarozó, depresszív, szeretetet mutató, de sok-sok agressziót szülő rétegtől, igenis lehet úgy büszkén magyarságot hirdetni, hogy az egyszerre legyen okos, modern és ápolja a hagyományokat is. Egyszerűen kell, hogy legyen valami, ami kreatívan, de tisztelettel szólít meg egy olyan réteget, akinek elege van a tüntetésekből, a politikából, a tettlegességig fajuló nemzeti ünnepekből, és abból a véget nem érő erőszakból, amit mindezek folyamatos jelleggel, együttesen hoznak elő. Erre van a Pilvaker, és rettenetesen jó, hogy van.
Azonnal leszögezném, hogy az Erkel Színházban látott Pilvaker és a tévés közvetítés nem igazán lehetnek köszönőviszonyban egymással. A tévé nem képes átadni a látványt, a hangulatot, a fényeket, olyan "tévés" lesz az egész, miközben lehet, hogy a valóság totáljában egy sokkal jobb show-t lát és hall az ember fia, ahol nincsenek közeliek, nincs kameramozgás, csak dübörgő zene, a színpadon állók vibráló közelsége és egy színpad, amit teljes egészében belát az ember szeme.
A 2015-ös Pilvakert (úgy, ahogy az eddigieket is) élőben kellett látni, mindenféle kameramozgás és közeliek nélkül, úgy működött, ott, a helyszínen, aki lemaradt, az kimaradt. De nagyon. Nem hiszem, hogy láttam már ennél összeszedettebb, profibban kivitelezett show-t itthon, főleg nem hiphop-témakörben, és bár csúsztak bele kisebb hibák (de nem bakik), összességében mégis úgy érezte az ember, hogy a legjobb helyen van a legjobb időben, egy olyan napon, amikor körberöhögött hibáktól zengett minden netes magazin.
A Pilvaker visszatért, ezúttal nem csak forradalmi hangulatban, egy tényleg vicces Kiss Ádámmal bruttósítva, a szerethető Szabó Simonnal tahósítva, a kötelező Kautzky Armanddal, akik olyan dolgokat tesznek, amiktől papíron már mindenki irtózna, de mégsem teszed. Mert jók. A szavalás unalmas? Hallgasd meg, hogyan szavalja el Armand Petőfitől a Tiszát, és ha nem leszel libabőrös, akkor baj van. A Nemzeti dal már nem lehet izgalmas? És ha valaki szanaszét szkreccseli, akkor mi a helyzet? A Petőfi Múzeum a Pilvaker célközönségét nem érdekli? Akkor küldd oda a Kiss Ádámot, majd megoldja, hogy jó legyen! Mindent meg lehet oldani, csak kis energiát kell belefektetni a kreatív munkába.
Papíron mindenki jól kellett, hogy járjon az Erkelben. Volt ott minden a koncertélménytől a színházig, benne némi stand up, tánc, klasszikus versmondás, de a lényeg mégis a zene. Bőven elég zseniális dal készült idén is a régiek mellé, akár versek konkrét elrappeléséből (Csokonai: A reményhez), akár egy klasszikus nagyon szabad értelmezéséből (József Attila: Mama), és mielőtt még bárki a vasvilláért nyúlna ezen szent és sérthetetlen költemények megszégyenítése miatt, nem szégyenített meg senki semmit. A megpocsékolás elmaradt, a rapperek tökéletesen költészetszagú szövegeket hoztak, mert hát jobb esetben a rap költészet, és amit a Pilvaker tagjai mutatnak, az a jobb eset, a modern költészet, csak éppen nem papírra vetve, hanem baseballsapkákban előadva.
De ez csak a felszín, a lényeg ez alatt van. Mert jönnek a versek egymás után, de lejön a színpadról, hogy ezek az emberek tényleg bírják egymást, és a szövegeiket. Szeretik a magyar nyelvet, ebből élnek, nélkülük nem állhatnának a színpadon. Jön pár fiatal srác, és megmutatják, hogy igenis, lehet úgy használni a magyar nyelvet különféle dalokban, hogy az egyszerre legyen képes megfelelni a klasszikus költészet kívánalmainak, de legyen laza is, ha úgy kívánja a haza. És a haza bizony ezt a két dolgot kívánja.
De ez még kevés lenne egy jó show-hoz. A lelkesedés sokszor válik öncélú blődlivé, ezt viszont remekül kerülte a Pilvaker. Jó vetítések, jó színpadkép, jó zenekar (Random Trip for prezident), jó műsorelemek, szép ívben elővezetve. Így kell ezt csinálni. Bár halkan megjegyezném, számomra nem derült ki, mi indokolja a három lány táncjelenetét, amiben a Feltámadott a tengert voltak hivatottak előadni a lányok állítólag, de azt is elhittem volna szó nélkül, ha a Bridget Jones naplóját igyekeztek volna elnyomni három percben. Bármit rá lehetett volna fogni egy ilyen koreográfiára. Lehetett volna A csöpögő szalonnazsír a máriabutykosi irodalmi találkozón is a címe.
Mindegy is, örüljünk annak, ami volt, mert ami megtörtént március 15-én az Erkelben, az mindaz, ami igazán fontos. Sikerült az, ami egy magyar show-nak nem igazán szokott. Jól válogatott össze részeket, és helyesen illesztette őket össze. Összetartó, veszettül tehetséges fiatalok, rapperek, zenészek, a Jászai Mari-díjáért hatalmas tapsot kapó, és ettől őszinte zavarba jövő Kautzky Armand, a Dumapárbajért jogosan elővett, de most valóban erős Kiss Ádám, a csillagokat is leéneklő Singh Viki, egy rettenetesen erős Papp Szabi-közreműködés (és ugyanitt Jordán Tamás kegyetlenül erős, archív Tiszta szívvelje), a remek Kollányi Zsuzsi, és még sorolhatnám, milyen látszólag össze nem illő részecskének kellett egységet alkotnia. Aztán valahogy ez a sok látszólag össze nem illő darabka a tökéletes március 15-ei ünnepi programmá állt össze.
Az Erkelben, kizárva mindenféle nagy szólamot, gyűlöletet és politikai felhangot, nagyon is szép munkát rakott össze sok-sok ember. Volt húzása, okozott katarzist, jó visszagondolni rá, de rossz belegondolni abba, hogy elmúlt, és nem lesz ilyen egy darabig. Én szeretnék egy olyan országban élni, ahol ez mindennapos, már-már átlagos és nem csak ünnepekkor jön létre.